Talán mindenki tudja, mit jelent az életközepi válság: 40-50-60 év környékén, az ember varázsütésre rájön arra, hogy az élete rossz irányba tart, és még egy utolsó erőfeszítést tesz annak érdekében, hogy jó irányba terelje az életét. Ilyenkor szoktak a pasik elválni a feleségüktől, otthagyni a családjukat, venni egy piros cabriot, és elhajtani a naplementébe egy fiatalabb nővel. A modern világunkban az életközepi válság már nem csak férfi privilégium: a nőknél is megjelenhet, bár általában náluk piros sportkocsi helyett a fiatalabb szeretőről szokás beszélni, és válásról.
Az életközepi válság, elméletileg, egy olyan krízis, ami életkori szakaszhoz kötött. Azaz, nagy eséllyel tapasztalja mindenki valamilyen formában az élete közepe felé. Az, hogy mi is az élet közepe, korról korra változik. Manapság, amikor a 40 az új 20, az életünk közepe valahol 50-60 év magasságában értendő. Már ez is mutatja, hogy ha létezik is életközepi válság, az nem az életkortól, hanem életszakasztól függően jelentkezik. A gond pusztán annyi, hogy kutatások szerint nem létezik életközepi válság.
Normatív krízisek
Az 50-es évek elején lett népszerű a pszichológiában az a gondolat, hogy az embernek vannak úgynevezett normatív krízisei. Attól normatívak, hogy mindenkivel előfordulnak, tehát teljesen normálisak, és attól krízis, hogy valamilyen, a fejlődésünk szempontjából jelentős feladatot, nehézséget kell leküzdenünk annak érdekében, hogy tovább lépjünk.
Létezik például az identitás megtalálásának feladata. Ez egy olyan normatív krízis, amely során a személy kamaszkorában különböző helyzetekben próbálja ki magát, és ezek segítségével jön rá arra, mi és ki szeretne lenni az életben.
Ilyen volna az életközepi válság? Szükségszerű, hogy az életünk közepén rájöjjünk arra, hogy dolgokat rosszul csináltunk? Szükségszerű, hogy pont az életünk közepén essünk kétségbe, hogy már ketyeg az óránk és vannak dolgok, amiket nem tudunk visszafordítani?
Nincs életközepi válság
Eddig még bárki beszélt nekem életközepi válságról, mindig kiderült, hogy annak érzése, hogy valami nagyon rosszul ment eddig az életemben, nem egyik napról a másikra alakul ki, hanem folyamatosan épül fel. Egy negyvenes évei közepén járó férfi arról panaszkodott, hogy a munkájában nem talál már örömet, nincs kedve bejárni dolgozni, a feleségétől elhidegült, szeretők után kacsintgat. Minderről úgy beszélt, mintha ez a felismerése egy csapásra, szinte pillanatok alatt állt volna össze benne: „Ültem az irodámban, és hívott az igazgató. Felvettem a telefont, és ismét hallottam azt a hangot, amitől szinte mindig leszidást kapok, és ekkor jöttem rá, hogy nincs értelme a munkámnak”.
Ez a férfi összekapcsolta a saját értékét a főnöke értékelésével. A főnöke senkit nem dicsért, az ő vezetői eszköztára kimerült abban, hogy büntetéssel vagy büntetéssel való fenyegetéssel igyekezett elérni azt, hogy a munkatársak neki tetsző módon dolgozzanak. A férfi ezt több mint egy évtizede ismerte, tudta, de az első pillanattól kezdve abban reménykedett, hogy egyszer majd a főnöke letekint rá, megdicséri, és akkor bebizonyosodik, hogy mennyire sokat ér. Ez akkor azt is jelenti, hogy ennek a férfinak az életközepi válsága 25 évesen kezdődött?
Amit életközepi válságnak címkézett, valójában hosszú évek folyamatos önámítása volt. És az önámításban könnyen elfárad az ember: ha minden reggel úgy megyek be a munkába, hogy azt várom, hogy a főnököm ma jófej lesz velem, és újra csalódom ebben a vágyamban, akkor nem csoda, ha elveszítem a motivációmat.
Mit mutatnak a számok?
Ahhoz, hogy bebizonyítsuk, hogy létezik életközepi válság, két lehetőség áll előttünk. Először is nézzük meg, hogy vajon több válság van-e az élet közepén, mint egyébként? Másodsorban a „tipikus” életközepi válság tünetek, amikről fentebb beszéltem, gyakrabban jelennek-e meg az életünk közepén?
A statisztikák szerint, minél idősebb lesz az ember, annál kevesebb krízisről számol be, és az élettel való szubjektív elégedettség annál magasabb. A legelégedettebbek pont az 50 év körüliek. Különösen érdekes, hogy a megkérdezett emberek (25 és 75 év között) mindössze 25%-a válaszolt igennel a kérdésre: volt-e életközepi válsága. A 30-40-es korosztályban ez az arány 35%-os volt. Ez önmagában azt jelentené, hogy ha nem is normatív (azaz mindenkire jellemző) az életközepi válság, azért a lakosság legalább negyede tapasztalja. Ez lehet, de amikor arról kérdezték ezeket az embereket, hogy pontosan mit takart az „életközepi válságuk”, akkor a megkérdezettek alig fele (azaz összesen kb. 10-11%) válaszolta, hogy az idősödéssel van összefüggésben a krízisük. A többiek munkahelyi, párkapcsolati és egyéb, életkortól független problémákról beszéltek.
Tovább árnyalja a képet, hogy kutatások szerint a 40-60 év közötti időszakban a leginkább ellenálló az ember a pszichológiai és egyéb stresszorokra. Az „életközép” ebből a szempontból a legkiegyensúlyozottabb és legboldogabb időszaka az embernek.
Elhiszem, de én érzem, hogy életközepi válságban vagyok!
Azt hiszem, az életközepi válság kifejezés sok embernek hatalmas szolgálatot tett, és ezért is terjedt el annyira, hogy manapság már pszichológusok is tényként szokták kezelni. Arra mutat rá, hogy nem vagyok egyedül azzal, hogy elégedetlen vagyok az eddigi életemmel. Normális, sőt teljesen természetes, hogy 40-50-60 évesen úgy érezzem, legszívesebben borítanám az asztalt, és teljesen új lappal indítanék. Az életközepi válságból kivirágzott önsegítő könyvek, cikkek, mind azt mondják, hogy az ember koncentráljon arra, amire vágyik, helyezze előtérbe azokat az értékeit, teljesítményeit, amelyek belülről fakadnak stb. Ez pedig hatalmas erőt ad annak, aki azon gondolkodik, hogy vajon most már örökké boldogtalan marad, vagy van még esélye a változtatni.
Ebből a szempontból az életközepi válság nagyon is valós fogalom, és jó, ha figyelünk rá. Statisztikai, tudományos szemmel azonban alig bizonyítható.
(via)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Csokáv 2016.05.14. 10:55:25
Ami igazi válságba fordul, azt általában gyerekkori megoldatlan problémák okozzák. Addig rejtve voltak, de az életközépi átalakulás (amin mindannyian keresztül megyünk) identitásválsághoz vezet. Előkerül a "eddig háttérbe szorultam, nem ilyen életet akartam, most ideje, hogy én legyek a középpontban" érzés. Eddig is kerülte a valós problémák megoldását, úgyhogy menekülőre fogja, és mindenki és minden hibás azért, mert sz*rul érzi magát, csak ő nem. Szóval lehet eldobni a házastársat, a családot, stb, biztos az volt az oka. Ha meg már menekül és nulla az önértékelése, akkor az első jöttment, aki szépen szól hozzá, rögtön a lelki társ lesz, jöhet az affér. Mindegy, csak meneküljön a probléma elől.
Csak persze bárhova menekül, ő maga mindig ott lesz. Ha már szépen lerombolt mindent, majd akkor talán elkezd szembenézni azzal, hogy hol a gond, ki is ő.
Az egyik jó olvasnivaló a témában: www.midlifecrisismarriageadvocate.com/chapter-contents.html
Csokáv 2016.05.14. 10:55:35
Aki benne van, nem érzi. Sőt, foggal-körömmel tagadja, hiszen épp az okozza a válságot, hogy nem tud szembenézni azzal, hogy önmagában van a gond. Na jó, későbbi fázisban már igen, amikor a nyílt depressziónál tart, de az pár év után jön.
2016.05.14. 17:26:26
Euscorpius Hungaricus 2016.05.15. 08:24:30
Volt önértékelés, önelemzés, leltár, bakancslista... Na ja, emberből vagyok én is.
Hungarian Geographic · https://www.facebook.com/hungarian.geographic 2016.05.15. 13:24:12
Circus 2016.05.15. 19:04:05
2016.05.15. 22:29:08
A szomszédaim válnak. Majd húsz év után. Semmi nem számít, nem szent nekik. Még a gyerekek sem. Tudom, a szerelem ellen nem nagyon lehet tenni, de akkor is. Ilyen irányú igényeim nincsenek. Nem akarok kiszállni a mostani kapcsolatomból annak ellenére sem, hogy rám nézve több benne a negatív dolog, mint a pozitív. De akkor sem akarok lelépni. Hova? Minek? Semmi értelme nem lenne. Szóval várjuk a csodát, vagy megdöglünk. Ez van. Válság van. Létező.
2016.05.15. 22:29:20
tnt 2016.05.16. 10:46:53
ez sem hangzik túl biztatóan: "A szomszédaim válnak. Majd húsz év után. Semmi nem számít, nem szent nekik. Még a gyerekek sem. Tudom, a szerelem ellen nem nagyon lehet tenni, de akkor is. Ilyen irányú igényeim nincsenek. Nem akarok kiszállni a mostani kapcsolatomból annak ellenére sem, hogy rám nézve több benne a negatív dolog, mint a pozitív. De akkor sem akarok lelépni. Hova? Minek? Semmi értelme nem lenne."
tnt 2016.05.16. 10:46:59
Csokáv 2016.05.16. 11:52:21
A válság (mid-life crisis) valóban válság. Amikor nem tud szembenézni azzal, hogy magában kell a változásokat megtenni, hanem minden mást hibáztat, hogy neki sz*r az élete, nem ilyeről álmodott. Ez válság, mert nyilván nem is tudja ekkor magát változtatni, építeni, alakítani az új igényei szerint, hanem elkezd szétverni mindent maga körül - hisz az ő hibájuk - illetve menekülni kezd a változási kényszer elől olyasmikbe, ami pillanatnyi örömöt ad.
McZozo 2016.05.16. 14:15:56
Hat van ilyen is. De azert en nem neveznek mindent ilyen elet kozepi valsagnak, egyszeruen azaz a kor amikor mar ismet kotottseg mentesebb idobe kerulnek az emberek. huszon x evesen megjott a gyerek utana akarmilyen rossz is az ember igyekszik alarendelni az erdekeit a gyereknek mert hat megis cska had noljon fel norlamis csaladban az a gyerek. Viszont a negyvenes evei kozepere eljut oda hogy 20 eves a kolok mar es nem torik lelekben kette ha apa anya nem egy lakasban lakik mar. Miutan a kapcsolatuk martizen x eve tonkrement igy miert ne kezdhetne verge uj eletet. Es itt nem a huszoneves kiscsaj a lenyeg meg a tuzpiros Ferrari. LEhet soha nem akarunk senkit tobbe magunk melle lehet valaki kettesevel kezdi fogyasztani a huszoneves kiscsajokat. Ugyhogy szerintem sok esetben rossz oldalrol szemleljuk ezt a dolgot es felcsereljuk az ok okozatokat.
Euscorpius Hungaricus 2016.05.17. 06:51:50
És nem bántam meg, hogy léptem. Lehet, hogy később megfogom(bár nem hiszem), de az biztos, hogy ha meg sem próbáltam volna, akkor később hánytam volna a saját szememre. Ja és még valami... Megtanultam nemet mondani. Ez iszonyat nehéz volt és vannak helyeztek, amikor most sem megy. Összességében azt hiszem önző(bb) lettem.
MEDVE1978 2016.05.17. 10:46:14
Szerintem utána jön az, amit midlife crisisnak jellemeznek. Az oka, hogy a legtöbb ember ekkorra már megtapasztalja a független, önmagára koncentrálós, önálló életet, valamint a gyerekes és gyermektelen párkapcsolatot is, sőt a párkapcsolat "lehalkulását, megnyugvását" is.
A párkapcsolat "kihűlése" döntően ahhoz vezet, hogy egyre inkább kiütköznek a másik hibái, a hormonok okozta rózsaszín köd és a folyamatos vad szeretkezések pedig eltűnnek. A gyerekek megszületésével aztán ők állnak a középpontba, a nőből anya, a férfiból apa lesz elsődleges szerepként. A munka és a gyerekgondozás olyan időt vesz el, amit a pár tagjai korábban önmegvalósításra vagy kettőjükkel kapcsolatos tevékenységekre szántak.
Rossz esetben ez az egész ahhoz vezet, hogy az adott személy az egészet a saját személyisége, mozgástere beszűküléseként éli meg. Emellett lassan meghalnak az idősebb közeli rokonok, ami az elmúlás elkerülhetetlenségét hangsúlyozza mindenkinek.
Ahogy az egyén érzi, hogy a kapcsolataiban ő nem elég fontos (Hiszen a párja nem viszonyul hozzá a korábbi figyelmességgel, minden figyelmet a gyerekek vesznek el, nincs ideje semmire magával kapcsolatosan stb.), illetve érzi, hogy az élet nem végtelen akkor kerül ebbe a helyzetbe.
A reakció persze habitustól függő. Sokan lelépnek a kapcsolatból, vannak akik nyílttá teszik és vannak akik maradnak benne, azzal, hogy a gyerekek ne károsodjanak vagy bízva abban, hogy jobb lesz.