Pszinesztézia

Kővágó Pál pszichológus blogja

Mindenért anyám a hibás!

Sok emberre jellemző, hogy olyan problémák foglalkoztatják, amiknek hosszú története van az életükben. Vannak, akik szerint a korai gyermekkori élmények az életünk szinte minden mozzanatát meghatározzák, ezért érdemes nagy hangsúlyt fektetnünk annak megismerésére. Mások kifejezetten kerülik a korai élmények fejtegetését, hogy a személy figyelmét a jelenen tartsák, azon, hogy mit tehet ő ebben a helyzetben itt és most. Szerintem, a múlt körültekintő feltárása egyszerre lehet áldás és átok.

Sokszor előfordult, hogy amikor egy hosszasan elhúzódó problémát igyekeztünk kibontani, arra a következtetésre jutottunk, hogy a probléma abból fakadhat, hogy gyermekkorában nem szerették eleget, nem foglalkoztak vele eleget, nem úgy foglalkoztak vele vagy szerették, ahogy neki szüksége lett volna rá. Ezek a felismerések általában nagyon fájdalmasak. Előfordulhat az is, hogy a beszélgetésünk során ismeri fel a személy, milyen sok rossz dolog történt gyermekkorában. Az is megesik, hogy a személy eddig is tudta, milyen gyermekkora volt, de nem kapcsolta össze ezt a jelennel. Majd amikor ez megtörténik a szomorúság, elkeseredettség mellett megjelenik a düh, különösen a szülőkkel szemben.

n-mother-and-teenage-boy-large570.jpg

Hetekig, hónapokig is tarthat ez az állapot. Kell is, hogy kitartson egy ideig, hiszen ez egy fontos lépcső ahhoz, hogy a szüleinkkel kapcsolatos, sokszor idealizált gondolataink egy valósabb keretbe helyeződjenek. A gond ott kezdődik, amikor valaki beleragad ebbe a dühbe, elkeseredettségbe, és úgy éli tovább az életét, hogy kialakít magában egy hátráltató elméletet.

Az elmélet lényege, hogy minden, ami történik velem, minden, amit teszek végső soron anyám vagy apám hibája. Hiszen ott romlott el minden, azóta nem tudok talpra állni, azóta követek el hibákat, azóta hoz össze a sors gáz pasikkal/csajokkal. Lehet, hogy ez a hiedelem leveszi a terhet rólunk abban az értelemben, hogy most már nem magunkat hibáztatjuk balsorsunkért, hanem szüleinket. Szerintem, ha rövidtávon meg is kapjuk a feloldozást, hosszú távon talán még nagyobb bajt okozunk, hiszen elhitetjük magunkkal, hogy ha minden rajtam kívül álló okok miatt van, akkor én semmit nem tehetek azért, hogy jobb legyen az életem.

Aki komolyan hiszi, hogy a szülei tehetnek mindenről, feladja, de legalábbis komolyan leépíti azt a hitét, hogy ő maga képes rendelkezni a sorsáról. Ugyanez igaz arra is, amikor olyan kijelentéseket hallok, hogy „ha apám/anyám ezt és ezt teszi … én mindig azt teszem”. Például: mindig a plafonon vagyok, amikor anyám megkérdezi, hol jártam. Ilyenkor végső soron más éli az életünket, más irányít minket, más hoz döntéseket, mi pedig legjobb esetben mosolyogva elfogadjuk azt. Rosszabb esetben passzív elszenvedői leszünk a saját életünknek.

teen.jpg

Fontos, hogy ami régen segített minket anyánkkal, apánkkal szemben, az akkor a leghelyesebb volt, amit tehettünk. Egy fiatal srác mesélte nekem, hogy folyamatosan szorong attól, hogy hülyének nézik más emberek. Főleg akkor, amikor szíve szerint bolondozna, viccet mesélne, inkább bele se kezd, nehogy rosszat gondoljanak róla. Péntek esténként aztán sokszor elszaladt vele a ló, és berúgva olyanokat tett, ami még egy veterán partyarcnak is becsületére vált volna: pl. félpucéran rohangált a körúton, kötekedett stb.

Szülei nagyon szigorúan nevelték, azt szerették volna, hogy komoly, megbízható, művelt ember legyen belőle. Ezért, amikor a srác hülyéskedni akart pl. a családi asztalnál, durván leszidták, akár 1-2 pofon is elszállt. A srác így megtanulta, jobb vigyázni a viccelődéssel, mert annak rossz vége lesz. És így élt volna le egy életet: abban a hitben, hogy a viccelődés alapvetően oda vezet, hogy mások valóban hülyének fogják nézni. Közben apját nagyrabecsülte, olyan embernek látta, akire igazán érdemes felnézni.

Akkor változott meg ez a hite, amikor nálam egyszer elmesélt egy viccet, majd lesütötte a szemét, és elnézést kért, hogy ilyen komoly helyzetben bolondozik. Én pedig jót nevettem a viccen, amit addig nem hallottam. Ez segített neki abban, hogy lássa: régen valóban helyes volt a családi asztalnál komolynak maradni, de ma már felnőttként szabadon dönthet arról, természetének megfelelően vicces akar-e lenni, vagy tovább viszi az apai szigor következményeit.

A bejegyzés trackback címe:

https://pszinesztezia.blog.hu/api/trackback/id/tr428062626

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

SabaSaba 2015.11.10. 12:15:18

Azért van némi igazság ebben. De nem csak mindenért az anyánk, hanem az apánk is hibás, szerintem valahogy így kellene hangozzon! Mindig mindenért az anyák a hibásak?! Nem. Egy iskolába is már akkor hívják be az apukát, h eldurvulnak a dolgok. Mindig mindkét szülőt illene bekérni! Mindegyik felelős, mi az, hogy nem ér rá az apuka, mondjuk?? Másik dolog. Amiket kapunk, igenis hat ránk a későbbiekben is, akár ott vannak a szüleink ténylegesen, mert élnek (márpedig elég sokáig élnek, s még talán 80 évesen is parancsolnak az ötvenes felnőtt (!) gyereküknek, én tudok ilyet a környezetemben, bár ezért az ötvenes apuka inkább nem is megy a szüleihez, akkor meg ő a "gonosz", ezt kapja másoktól - nem tőlem! - amiért nem beszélget velük, nem hallgat rájuk, de minek is?!), akár nincsenek már az élők között. Valahogy láthatatlanul is befolyásolnak, mert bizony elég erős hatású ez a 18 év, míg nem válik a gyermek felnőttkorúvá :/

Exide 2015.11.10. 12:45:01

Teljesen igaz, hogy az ember nem is tudja, hogy milyen gyerekkora volt amíg nem beszél róla és nem tudatosodik benne milyen is volt. Nekem az a tapasztalatom, hogy a legtöbb ember csak legyárt pár gyereket a saját örömére aztán reménykedik, hogy a nevelése / nem nevelése és a gyerek természetes képességei majd kihoznak valami jót. Ha pedig mégis rosszul sül el akkor mossa kezeit. Gyakorlatilag ha a gyereknek volt mit ennie és fedél a feje felett, akkor a szülő aztán megtett minden tőle telhetőt. Hát nem.

Bicepsz Elek77 2015.11.10. 14:52:54

A szuleink abban "hibasak", hogy rossz/jo szokasokat ultetnek el belenk, amiket iszonyatosan nehez felulirnunk!!! Az csakis tudatos elessel lehetseges,ami hatalmas energiakat visz el. Vannak ugyanis olyan szokasok,amelyek hasznosak, meg olyanok, amelyek karosak. Sot!! Hiaba akarja a szulo, hogy a gyerekeinek mas szokasai legyenek: ha rosszbpeldat mutat, akkor is azt veszik at!!
pl. Dohanyos szulo gyereke dohanyos lesz, ha a szulo nem szerette a focit/zenet stb. a gyerek sem fogja talan mega tinedzsertarsai miatt sem. Ha a szulo a szabadidejet hulyeaegekkel tolti ki(fekves, TV,radio, nassolas, zabalas), akkor a gyerek is koveti ebben es felnottkent sem szabadul etttol. De ugyanigy kihat a tarsas- es parkapcsolatokra is. Hogy hogyan tudunk ismerkedni stb stb. Ez ezek az iskolanak 4x annyira inkabb mrfhatarozzak a jovonket!!!

Sol Durka 2015.11.15. 18:54:45

Exide: Sajnos igazad van. Akik maguk is csupán éretlen/neveletlen gyerekek - mint a szülő- és nemzőképes korú fiatalok t9bbsége - hogyan is nevelnének érett, felelős gondolkodású gyermeket? Csak azok képesek rá, akiknek az érzelmi intelligenciája (EQ') elég magas. De az önző emberek is ide tartoznak.

Bicepsz Elek77: Neked is nagyon igazad van. A rossz szokások, rossz családi minták képesek tönkretenni a legtöbb ember életét.

Kővágó Pál

 
mg_3113c_500.jpg


Keressen bizalommal!

Tel: +36 30 758 0223

E-mail: info@kovagopal.hu

Kövessen a Facebook-on

A blogról

Történetek, gondolatok, benyomások a munkámról és általában a pszichológiai jelenségekről. Szigorúan szubjektíven.

Címkék