Pszinesztézia

Kővágó Pál pszichológus blogja

Hogyan bocsássak meg a szüleimnek?

Sokunk számára megfellebbezhetetlen szabály, hogy szüleinket tisztelni és szeretni kell. Mindig gondban voltam ezzel a szabállyal. Mit jelent, hogy a szüleinket tisztelni és szeretni kell? Azt jelenti, hogy bármit tesznek, azért tisztelnem, és szeretnem kell őket? Ezek szerint, ha rossz szüleim voltak, akkor nem haragudhatok rájuk?

Persze, értem: ez a szólás arról szól, hogy a szüleinket becsüljük meg, mert nekik köszönhetjük, hogy élünk, és létezünk. Sokszor látom viszont, hogy az emberek a gyermekkori sérelmeik miatt majd beleszakadnak abba, hogy tiszteljék, és szeressék a szüleiket, akikkel szemben az évek során sokszor mérhetetlen keserűség gyülemlett fel. Sok gyerek nő fel azzal az alapvető élménnyel, hogy őt nem szerették eléggé. Vagy, ha szerették, akkor az feltételhez volt kötve: szeretlek, ha okos vagy; szeretlek, ha jól viselkedsz; szeretlek, ha azt teszed, amit mondok. Mások olyan szülők mellett nőttek fel, akik nem csak szavakkal, hanem tettekkel is fájdalmat okoztak, akik számára a büntetés egyenlő volt a fizikai bántalmazással. És az sem ritka, hogy olyan szülők gyerekeivel találkozom, akikre nem figyeltek, ennek hatására úgy nőttek fel, hogy értéktelennek, haszontalannak érzik magukat, mert akármit csináltak, a szüleik közömbösek maradtak.

 

olde-kids-and-divorce.jpg

 

Ők azok, akiknek gyakran hihetetlen elképzelni azt, hogyan tisztelhetnék és szerethetnék szívből a szüleiket. No, pláne azt, hogyan érhetnék el, hogy megbékéljenek azzal, hogy az ő szüleik ilyenek vagy olyanok, de ettől függetlenül higgyék, és érezzék, hogy saját apjuk és anyjuk érzelmi és értelmi képességeikhez képest a lehető legjobb szülők igyekeztek lenni. Igyekeznek elérni ezt a hitet, de újra és újra elönti őket a keserűség, ugyanis mielőtt tényleg el tudjuk hinni, hogy szüleink a tőlük telhető maximumot megtették, nem spórolhatunk meg néhány dolgot:

  • Sirasd meg a szüleidet!

Gyakori, hogy a bántalmazó, elhanyagoló vagy más módon elégtelen szülők gyerekei idealizálják szüleiket. Ezzel igyekeznek szemet hunyni a sok fájdalom felett, és olyan módon beszélnek szüleikről, mint csodálatos emberekről. Azt, hogy miért volt a múltban rossz, miért érzi azt, hogy nem szerették eléggé, inkább saját hibájának érzi, hiszen a szülei a lehetőségük szerint a legjobban cselekedtek. Mindeközben hol töredékesen, hol pontosan emlékszik arra, mikor és hogyan tapasztalta, hogy szülei nem tudták elég jól szeretni. Sokszor mondják az ilyen emberek, hogy bárcsak figyelne rám, bárcsak érezném, hogy érdeklem stb. Világosan tudják, hogy miben kellene a szülőnek változnia, hogy ő felnőttként bizonyosságot nyerjen, hogy tényleg nagyszerű szülei vannak, és valóban jól szerették.

A valóságban a szülők, akik 20-30 vagy akár 40 éve a szüleink, nehezen, vagy egyáltalán nem változnak. Ennek felismerése rendkívül fájdalmas, de szükséges, mert ameddig annak az álmát kergetem, hogy a szüleim amúgy nagyszerű emberek, és képesek megadni azt, amire vágyok, addig az egész életem arról szól, hogy nekem olyan szüleim voltak, akik rosszul, vagy nem szerettek – és ennek az oka valahol én vagyok. Az igazi előrelépést az jelenti, hogy ha képes vagyok elengedni azt a vágyat, ami lehet, soha nem jön el, és jól megsiratni, meggyászolni azt a szülőképet, ami nem adatott meg nekem, de nagyon vágytam volna rá. Ennek eredménye, hogy a szüleimet reálisan láthatom, olyannak, akik valóban, ahelyett, amilyet szerettem volna.

 

fighting-in-front-of-kids.jpg

 

  • Tanulj meg haragudni is a szüleidre!

Akik idealizálják, túlzottan megértő módon gondolnak az alapvetően rossz szüleikről, nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak haragudni szüleikre. Amíg valaki nem tud haragudni a szüleire, mert nem kapta meg azt a jó és gondoskodó szeretetet, ami járt volna neki, addig csak az marad, hogy elégtelennek, mihasznának érzi magát, olyannak, aki nem volt elég jó ahhoz, hogy szeressék. A harag megélése kritikus, hiszen megerősít abban, hogy nekem járt, kielégítő törődés, és abban is segít, hogy el tudjam engedni a szüleimmel kapcsolatos irreális elvárásaimat.

  • Függetlenedj!

Megdöbbentően sok középkorú és idős felnőtt él úgy, hogy különféle módon függ a szüleitől. Sokan ezt a függést szeretetként, közeli kapcsolatként minősítik, viszont amikor anyukám váltja ki a gyógyszeremet, 40 évesen apukám támogat anyagilag, 45 évesen anyukám intézi a közüzemi számlákkal kapcsolatos panaszaimat stb., nos, addig lehetetlen reálisan tekintenem a szüleimre. Különösen érdekes a kamaszok, vagy a fiatal felnőttek sorsa, akik, bár felismerhetik, hogy szüleik nem szerették jól őket, vagy tele lehetnek sérelmekkel, a fizikai közelség miatt és az anyagi, de nem ritkán érzelmi függés miatt képtelenek reálisan tekinteni a szüleikre.

Tény, hogy a függetlenedés nem elengedhetetlen követelménye annak, hogy meg tudjak bocsátani a szüleimnek a gyerekkori sérelmeimért, de ezerszer könnyebbé teszi a folyamatot. A függetlenség nem csak szabadsággal, hanem azzal is jár, hogy megélhetem, képesek vagyok a saját lábamon állni, tehát nem vagyok kiszolgáltatva a szüleimnek. Nem szükséges a régi játszmákat folytatnom ahhoz, hogy túléljek.

  • Tudd, hogy nem csak annyit érsz, amennyire a szüleid tartanak!

Rengetegen szenvednek attól, hogy a szüleik mihasznának, értéktelennek tartják őket, és emiatt alacsony az önértékelésük. Ilyenkor sokakat meg szokott lepni, ha megkérdezem, vajon mennyit tud róluk az apjuk vagy az anyjuk. A válasz általában az, hogy nagyon keveset. Ha viszont keveset tudnak rólam a szüleim, akkor hogyan ítélhetnének meg igazán? Amíg a saját értékemet a szüleim perspektíváján keresztül ítélem meg, addig garantált, hogy nem leszek rendben magammal.

 

044228-apr27_fighting.jpg

 

  • Tudd, hogy jobban érted a szüleidet, mint ők magukat!

Sokan szeretnek abban a hitben lenni, hogy a szüleik kiválóan értenek a gyermekneveléshez. Ez szorosan összefügg a rossz szülő idealizálásával. A valóság azonban az, hogy a szüleink nem szakértői a gyermeknevelésnek, hanem egyszerűen a (lelki, mentális, anyagi stb.) lehetőségeikhez mérten valahogyan nevelték a gyereküket.

Valójában a gyerekek azok, akik igazán meg tudják ítélni, hogy milyenek voltak szülőként a szüleik. Sokszor a gyerekek sokkal inkább ismerik a szüleik gyengeségeit, erősségeit, mint ők maguk. Ennek két következményét tartom fontosnak. Az egyik, hogy sokszor, ha a szüleinket szembesíteni szeretnénk a múlttal, a dolog nagyon rosszul sül el. Ennek az oka, hogy ők alapvetően máshogy élték meg azt, amit mi, és míg a keserűséggel teli gyerek éveken vagy évtizedeken át értelmezte, forgatta magában, hogy hol rontják el a szülei a nevelését, addig a szülő számára ezek valóban új összefüggések. Éppen ezért nagyon kicsi az esélye annak – különösen, ha évtizedek teltek el –, hogy a szülő képes valóban megérteni a gyerek perspektíváját.

Másrészt viszont, a gyereknek pontosan emiatt a tudás miatt van lehetősége arra, hogy a szüleivel javítson a kapcsolatán. Hiszen, ha valaki felismeri, szülei gyengeségeit, akkor jóval könnyebben tud kezet nyújtani felé. Általában azonban ez a közeledés a gyerek nagyvonalúságán múlik, és ritkán követi elégtétel a múltért.  

  • Keresd azok támogatását, akik figyelnek rád!

Sokan mondják nekem, hogy nem tudnak, vagy nem szívesen beszélnek másoknak gyerekkori sérelmeikről. Pedig, ha valami erőt ad a megbocsátáshoz, az az, hogy tudjuk, állnak mellettünk olyan emberek, akik átsegítenek a fentieken. Gyakran ez a személy a pszichológus, ám a közeli barátaink, párunk rengeteget tehet azzal, hogy meghallgat minket, ha megosztjuk velük azokat a régi élményeket, amelyek mai napig hatással vannak életünkre. A valós értékünk bizonyítéka, hogy vannak körülöttünk olyanok, akikre támaszkodhatunk.

A bejegyzés trackback címe:

https://pszinesztezia.blog.hu/api/trackback/id/tr648102882

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Catia 2015.11.24. 21:13:12

Nekem könnyű dolgom van. A szüleink elhagytak minket. 3-an vagyunk testvérek, lányok. Először apu kezdett inni, majd anyu. Apu anyut ütötte-verte, anyu meg rajtunk vezette le. Ő minket ütött-vert. És gyűlölt. Ezt meg is mondta a szemünkbe. Eltüzelte az egyetlen kedvenc macimat. Zsákba téve agyonverette a kiskutyánkat a szomszéddal, 500 Ft-ot fizettt neki (80-as évek végén történt). Eltörte a kezünket, nővéremnek is, úgy verte bele a fejemet a téglafalba, hogy bedagadt, vérrög keletkezett, és megnagyobodott. Amikor kórházba kerültem vele, megfenyegetett, ha el merem mondani, hazaérünk, elvágja a nyakamat. Nem mertem elmondani, azt hazudtam az orvosnak, hogy játék közben a fejemre esett egy tégla. A nővérem már a nézésétől és a közeledésétől bepisilt. 12 éves koráig kezeték vele kórházban. Én sokáig beteg voltam a tüdőmmel, éltem vastüdőben is egy darabig, aztán lélegeztetőgépen, majd szanatóriumokba, ott jártam ki az óvodát is (Mosdóson). De folyamatosan azt kellett hallgatnom anyutól, hogy miért nem döglöttem meg, most mennyivel könnyebb lenne az élete (ezt előszeretettel mondogatta, mert egyszer az egyik fulladásos roham alkalmával beállt a klinikai halál, és éppen hogy újra tudtak éleszteni). Aztán lelépett. Hála Istennek. Mentem haza a kollégiumból, és a szomszéd néni szólt, hogy el van adva a házunk. Ledöbbentem. Földönfutóvá váltunk.
Ezután hosszú és kegyetlen évek jöttek, de egy nem változott: nem érzek semmit a szüleim iránt. Egy űr az egész, ami bennem van.

Nem szeretnék soha találkozni velük, és családot sem szeretnék alapítani. 37 éves koromig nem tudtam feldolgozni, és nem hiszek abban, hogy valaha fel tudom. Azt hiszem, jobb így mindenkinek.

Utálom az anyák napját. Utálom az édesanyákról szóló verseket. Mert soha nem érztem, hogy nekem van. Soha nem ölelt meg. Soha nem volt otthon melege. Mindig csak a "senki vagyok" érzés.

tralalala 2015.11.24. 22:49:10

@Catia: "Nem szeretnék soha találkozni velük, és családot sem szeretnék alapítani. 37 éves koromig nem tudtam feldolgozni, és nem hiszek abban, hogy valaha fel tudom. Azt hiszem, jobb így mindenkinek."

Ez egy nagyon durva történet. Vettem a bátorságot, és kicsit visszanézegettem a hozzászólásaidat, azok ennek (meg egymásnak) némileg ellentmondanak.

"Diákhitelből is lehet tanulni (én is abból jártam egyetemre), plusz párhozamosan felneveltem egyedül egy gyermeket, de úgy, hogy a diákhitel és az egyetem mellett dolgoztam mint a güzü."

Ez dicséretes. De felneveltél egy gyereket? Miközben nem akarsz családot alapítani?

"Engem sosem az érdekelt, hogy mi van Orbán Viktornak (nem is tudom), vagy XY-nak, hanem az, hogy mi hogy jutunk előre, a családom elsősorban."

Milyen családod? Most akkor mégis van?

"Én mindig ezt mondogattam magamban, mikor csöves lettem. Hogy majd a festékgyári fizumból kifizetem a tandíjat és diplomám lesz és jobb munkahelyem, meg szép albérletem"

Akkor nem volt diákhitel még? Meg gyereked se?

"Szegények veszik. Nálunk a faluban sokan szociális segélyen élnek (apu is), 22 500 Ft, nekik ez egyenesen hús!"
+
"Sajnálom őket nagyon, mert mindenféle bajuk van, apunak pl. most vizesedik a lába,"

Mi ez a jelen idő? Apukád nem hagyott el 20 éve?

"Szia! Félreértetted a viccelős sorokat szerintem. Dehogy reklámozom magam, van én nekem pasim. :) "

Ő se akar családot? 37 évesen?

"Arra emlékszem, (ez kb. '81- '82 körül lehetett), hogy a zsebpénzemből mindig limót vettem. "

3 évesen már kaptál zsebpénzt? Anyukád, aki mindig agyonvert, ő adott?

Exide 2015.11.25. 09:30:37

Valami ilyesmi. Nem szeretik az emberek tudomásul venni, hogy a szülő elsősorban a saját örömére gyárt le egy vagy több porontyot. Ezért tartom gusztustalannak a "mindent megtettem érted" meg "hálásnak kell lenned életed végéig az életedért" és társai szövegeket. Ez az alap. Így vannak az emberek belőve, a gyerekvállalás egy fontos része legtöbbjüknek, hogy legyen valami cél az amúgy értelmetlen életükben.

A világ legarrogánsabb embere aki elhatározza, hogy gyereket vállal. Azt hiszi Ő majd jó szülő lesz, az ő értékrendje megfelelő és úgy általában majd folyton szerencséje lesz. Ha pedig a gyerek nem hal éhen 18 éves koráig akkor már verheti a mellét: Ő mindent megtett. Az, hogy utána az illető soha nem képes normális kapcsolatokat és egzisztenciát kialakítani hát az pech, tetszett volna összeszedni magát.

látjátok feleim szümtükkel 2015.11.25. 10:09:26

@Exide:

Ezt röviden úgy mondják, hogy a fajfenntartás ösztöne.

A többit csak belemagyarázzuk. Mindenki a maga szempontjai szerint.

tralalala 2015.11.25. 11:07:41

@Exide: "Nem szeretik az emberek tudomásul venni, hogy a szülő elsősorban a saját örömére gyárt le egy vagy több porontyot."
Jah, de azért a gyereknek se rossz léteznie, nem?
Ez nem egy nullösszegű játszma, hanem win-win jó esetben. Márpedig aki téged winhez segített, annak nyugodtan lehetsz hálás, meg ő is neked.

"a gyerekvállalás egy fontos része legtöbbjüknek, hogy legyen valami cél az amúgy értelmetlen életükben. "
Aki meg más értelmet talál, nos az kihal, és annak a gyereke már nem szembesül ilyen problémával, hogy mi is az élet értelme :D

Kővágó Pál

 
mg_3113c_500.jpg


Keressen bizalommal!

Tel: +36 30 758 0223

E-mail: info@kovagopal.hu

Kövessen a Facebook-on

A blogról

Történetek, gondolatok, benyomások a munkámról és általában a pszichológiai jelenségekről. Szigorúan szubjektíven.

Címkék