Pszinesztézia

Azt szokás mondani, hogy "addig jó, amíg az ember fiatal", hiszen, ahogy egyre idősebb lesz, az idő egyre gyorsabban telik. Szerintem ez az élmény, nagyon sok feszültség okozója lehet, hiszen míg gyerekkorunkban viszonylag keveset aggódunk a jövő miatt, addig 30 felett, 40 felett, 50 felett – és sorolhatnám tovább a „mérföldköveket” – azt szokás gondolni, hogy „már csak egyre limitáltabb ideje van az embernek”. Az idő múlását sokan egészen fájdalmasan élik meg, mások csak tudomásul veszik, hogy egyre kevesebb lehetőségük van már igazán nagyot változtatni az életükön. Gyermekként őszintén hihettük, hogy bármi lehet belőlünk. Kamaszkori álmodozásunkat az tette még színesebbé, hogy sok dolog, amit el tudtunk képzelni magunknak – hogy autóversenyzők leszünk, híres színészek, meghódítjuk a bolygókat stb. – akár valóra is válhat, ha van kellő kitartásunk, és némi szerencsénk.

Ha fizikus lennék, talán könnyebben vágnám a címben feltett kérdésre azt, hogy: fenéket, az idő egyformán telik a számunkra, hiszen ugyanazon a bolygón, ugyanazzal a sebességgel mozgunk a világegyetemben. Pszichológusként hihetőbb az, hogy az idő megélése rendkívül szubjektív tud lenni. Tudományos tény, hogy az időérzékelésünk az életkorunk előrehaladtával szép lassan megváltozik. Egy kísérletben járókelőket állítottak meg a kísérletvezetők. Arra kérték ezeket az embereket, hogy becsüljék meg, mennyi „idő” valójában egy perc. A vizsgálatban résztvevők vártak, vártak, majd egyszer csak azt mondták, hogy: „no, most telt el egy perc”. A vizsgálatvezetők mindeközben egy stopperórával mérték, hogy valójában mennyi idő telt el. A kísérlet eredménye az volt, hogy a húszas éveikben járó emberek viszonylag pontosan becsülték meg, mennyi egy perc: ők kb. 5 másodperces hibahatáron belül jelezték, hogy letelt a 60 másodperc. Az 50 körüliek már jóval nagyobbat tévedtek, náluk gyakori volt, hogy akár 20 másodperccel is tovább vártak azzal, hogy jelezzék az egy perc leteltét. Számukra az idő sokkal gyorsabban telt, mint ahogy belül megélték.

Talán mindenki emlékszik még, hogy gyermekkorunkban, amikor a szüleink arra kértek bennünket, hogy várjunk pár percet, mennyire őrjítő unalom fogott el minket. A gyerekek számára a világ egy hatalmas, új élményekkel teli ingerkörnyezet, ami csak arra vár, hogy minden ízében felfedezzék. A gyerekek általában a pillanatban élnek, őket az érdekli, hogy mi történik most, és az a ritkább, hogy a jövővel vannak elfoglalva. Felnőttként a napi teendőinkkel, munkánkkal, párkapcsolatunkkal, a tervezéssel stb. vagyunk elfoglalva, így a figyelmünk sokszor kalandozik el a pillanatról az elképzelt jövőbe, vagy múltba. Talán azért érezzük, hogy gyorsabban telik az idő felnőttként, mert sokkal inkább el tudunk merülni ezekbe a gondolatainkban, gyakrabban és mélyebben éljük meg a flow-t; azt az élményt, amikor teljes figyelmünk valamilyen tevékenységre fókuszálódik, és szinte automatikusan, a más gondolatot szinte teljesen kizárva, tesszük a dolgunkat. A világ, ahogy egyre idősebbek leszünk, egyre kiszámíthatóbb, ismerősebb lesz, ezért jóval kevesebb energiát kell annak felfedezésére fordítani. A mentális erőforrásainkat így inkább arra tudjuk fordítani, hogy a rendszeresen folytatott tevékenységeinkben elmerüljünk.

Az idő szorításában

Beszédes, hogy ki hogyan áll az időhöz. Vannak, akik minden lépésüket elhelyezik a jövőbe, azt méregetik, hogy amit most éppen cselekszem, vajon milyen következménnyel lesz a jövőmre nézve. Mások a cselekedeteiket ahhoz igazítják, hogy a múltban milyen elvárásokat állítottak feléjük. Számukra a jelent a múlt határozza meg, hiszen minden fontos pillanatban arra kíváncsiak, vajon mit szólna ehhez az édesanyja, vajon elítélne-e ezért apám? Újra és újra meglep, amikor fiatal emberek (20-30 évesen) teljesen komolyan gondolják azt, hogy ha nem változtatnak azonnal életükön, akkor kifutnak az időből. Az idő, mintha általános kényszerként lenne jelen az életükben: még mindig nincs családom, még mindig nincs pasim, még mindig otthon élek a szüleimmel, még mindig nincs gyerekem, még mindig nem fejeztem be az egyetemet.

Amikor elmondom, hogy például egy huszonhárom éves férfinak a statisztikák szerint a nyugati világban nagy eséllyel még nincs gyereke, vagy, hogy egy huszonöt éves nő a felmérések alapján sokkal valószínűbb, hogy otthon él, mintsem önállóan, saját keresetből, akkor vegyes reakciókat kapok. Vannak, akik kételkedni kezdenek: megpróbálnak meggyőzni arról, hogy bár ezek az adatok valószínűleg helyesek, ám ők mégsem hisznek benne, hiszen ők az életkori csoportjuk egy különleges szeletébe tartoznak: például nekik sokat segítettek a szüleik, ők adott környékről, közösségből származnak stb. A másik tipikus reakció az őszinte döbbenet, hogy valaki nem megerősíti az elvárást, hanem inkább más perspektívába helyezi azt.

Húszas évei közepén járó férfi kliensem a minap nagy keserűséggel sorolta hiányosságait. A listáján az eddig felsorolt tételek szinte mindegyike rajta volt. Amikor véget ért a felsorolással, megkérdeztem tőle, hogy mi az, ami összeköti a barátnő hiányát, az önálló egzisztencia hiányát és a többi felsorolt „hiányosságot”. Erre azt válaszolta: félek, hogy kifutok az időből. Bennem rögtön az a kérdés merült fel, hogy pontosan milyen időre gondol. Vajon ki, mikor és hova írta le azt, hogy adott életeseményeket teljesítenünk kell adott időre?

Persze, érthető, hogy mire gondolt. A hagyományok, a társadalmi berendezkedés, és legfőképpen az emberek, akikről azt hisszük – s gyakran joggal hisszük –, hogy megítélnek bennünket, kialakíthatják bennünk azt a benyomást, hogy az „életben mindennek meg van a maga ideje, és ha én különc módon más ritmusban élem az életem, biztosan baj van velem”. Így válik az életünk megoldandó feladatok összességévé, amelyeknek szoros határidejük van, s ha valamelyik határidőből kicsúszunk, akkor óhatatlanul értéktelenebbnek érezzük magunkat, mint azok, akikről azt hisszük, hogy mindent a nagy könyvnek megfelelően idő kipipáltak.

Aki a saját fejlődését folyamatosan határidőkhöz köti, annak még jobban fog rohanni az idő. Az ilyen élet egy állandó verseny, és ebben a versenyben az idő az ember ellen dolgozik. Furcsa mód, míg gyerekkorunkban, ha várnunk kellett, és ezzel felhívták a figyelmet az idő múlására, az idő lassabban telt, hiszen annyi mindent szerettünk volna tenni, ahelyett, hogy várakozunk. Ha azon kesergünk, hogy nem időben teljesítjük céljainkat, akkor fel is gyorsítjuk az időt, hiszen mint amikor közeleg egy dolgozat vagy egy határidős munka leadási határideje, szembesülünk az idő múlásával, és azzal, hogy mennyi mindent kell még tennünk, hogy kipipáljuk ezt a feladatot is.

Lelassíthatom-e az időt?

Visszakanyarodva a kutatásokhoz: az idő múlását akkor érezzük lassabbnak, ha stresszteli helyzetben vagyunk. Könnyű tanács volna, hogy ha szeretnénk lassítani az idő kerekén, akkor egyszerűen hozzuk nehéz helyzetbe magunkat. Ehelyett inkább arra irányítanám a figyelmet, hogy sokkal fontosabb az, mit teszek most azért, hogy a holnapom jobb legyen. E tekintetben (is) érdemes a gyerekektől tanulnunk, akik a pillanatban teljesednek ki. A legfontosabb az, hogy az itt és mostban képesek vagyunk-e hatékonyan cselekedni. Az idő pedig majd telik a saját ritmusában.