Pszinesztézia

Kővágó Pál pszichológus blogja

Létezik életközepi válság?

Talán mindenki tudja, mit jelent az életközepi válság: 40-50-60 év környékén, az ember varázsütésre rájön arra, hogy az élete rossz irányba tart, és még egy utolsó erőfeszítést tesz annak érdekében, hogy jó irányba terelje az életét. Ilyenkor szoktak a pasik elválni a feleségüktől, otthagyni a családjukat, venni egy piros cabriot, és elhajtani a naplementébe egy fiatalabb nővel. A modern világunkban az életközepi válság már nem csak férfi privilégium: a nőknél is megjelenhet, bár általában náluk piros sportkocsi helyett a fiatalabb szeretőről szokás beszélni, és válásról.

Az életközepi válság, elméletileg, egy olyan krízis, ami életkori szakaszhoz kötött. Azaz, nagy eséllyel tapasztalja mindenki valamilyen formában az élete közepe felé. Az, hogy mi is az élet közepe, korról korra változik. Manapság, amikor a 40 az új 20, az életünk közepe valahol 50-60 év magasságában értendő. Már ez is mutatja, hogy ha létezik is életközepi válság, az nem az életkortól, hanem életszakasztól függően jelentkezik. A gond pusztán annyi, hogy kutatások szerint nem létezik életközepi válság.

lead_large.jpg 

Normatív krízisek

Az 50-es évek elején lett népszerű a pszichológiában az a gondolat, hogy az embernek vannak úgynevezett normatív krízisei. Attól normatívak, hogy mindenkivel előfordulnak, tehát teljesen normálisak, és attól krízis, hogy valamilyen, a fejlődésünk szempontjából jelentős feladatot, nehézséget kell leküzdenünk annak érdekében, hogy tovább lépjünk.

Létezik például az identitás megtalálásának feladata. Ez egy olyan normatív krízis, amely során a személy kamaszkorában különböző helyzetekben próbálja ki magát, és ezek segítségével jön rá arra, mi és ki szeretne lenni az életben.

Ilyen volna az életközepi válság? Szükségszerű, hogy az életünk közepén rájöjjünk arra, hogy dolgokat rosszul csináltunk? Szükségszerű, hogy pont az életünk közepén essünk kétségbe, hogy már ketyeg az óránk és vannak dolgok, amiket nem tudunk visszafordítani?

 

Nincs életközepi válság

Eddig még bárki beszélt nekem életközepi válságról, mindig kiderült, hogy annak érzése, hogy valami nagyon rosszul ment eddig az életemben, nem egyik napról a másikra alakul ki, hanem folyamatosan épül fel. Egy negyvenes évei közepén járó férfi arról panaszkodott, hogy a munkájában nem talál már örömet, nincs kedve bejárni dolgozni, a feleségétől elhidegült, szeretők után kacsintgat. Minderről úgy beszélt, mintha ez a felismerése egy csapásra, szinte pillanatok alatt állt volna össze benne: „Ültem az irodámban, és hívott az igazgató. Felvettem a telefont, és ismét hallottam azt a hangot, amitől szinte mindig leszidást kapok, és ekkor jöttem rá, hogy nincs értelme a munkámnak”.

Ez a férfi összekapcsolta a saját értékét a főnöke értékelésével. A főnöke senkit nem dicsért, az ő vezetői eszköztára kimerült abban, hogy büntetéssel vagy büntetéssel való fenyegetéssel igyekezett elérni azt, hogy a munkatársak neki tetsző módon dolgozzanak. A férfi ezt több mint egy évtizede ismerte, tudta, de az első pillanattól kezdve abban reménykedett, hogy egyszer majd a főnöke letekint rá, megdicséri, és akkor bebizonyosodik, hogy mennyire sokat ér. Ez akkor azt is jelenti, hogy ennek a férfinak az életközepi válsága 25 évesen kezdődött?

Amit életközepi válságnak címkézett, valójában hosszú évek folyamatos önámítása volt. És az önámításban könnyen elfárad az ember: ha minden reggel úgy megyek be a munkába, hogy azt várom, hogy a főnököm ma jófej lesz velem, és újra csalódom ebben a vágyamban, akkor nem csoda, ha elveszítem a motivációmat.

 

dreamstime_s_57612773.jpg

Mit mutatnak a számok?

Ahhoz, hogy bebizonyítsuk, hogy létezik életközepi válság, két lehetőség áll előttünk. Először is nézzük meg, hogy vajon több válság van-e az élet közepén, mint egyébként? Másodsorban a „tipikus” életközepi válság tünetek, amikről fentebb beszéltem, gyakrabban jelennek-e meg az életünk közepén?

A statisztikák szerint, minél idősebb lesz az ember, annál kevesebb krízisről számol be, és az élettel való szubjektív elégedettség annál magasabb. A legelégedettebbek pont az 50 év körüliek. Különösen érdekes, hogy a megkérdezett emberek (25 és 75 év között) mindössze 25%-a válaszolt igennel a kérdésre: volt-e életközepi válsága. A 30-40-es korosztályban ez az arány 35%-os volt. Ez önmagában azt jelentené, hogy ha nem is normatív (azaz mindenkire jellemző) az életközepi válság, azért a lakosság legalább negyede tapasztalja. Ez lehet, de amikor arról kérdezték ezeket az embereket, hogy pontosan mit takart az „életközepi válságuk”, akkor a megkérdezettek alig fele (azaz összesen kb. 10-11%) válaszolta, hogy az idősödéssel van összefüggésben a krízisük. A többiek munkahelyi, párkapcsolati és egyéb, életkortól független problémákról beszéltek.

Tovább árnyalja a képet, hogy kutatások szerint a 40-60 év közötti időszakban a leginkább ellenálló az ember a pszichológiai és egyéb stresszorokra. Az „életközép” ebből a szempontból a legkiegyensúlyozottabb és legboldogabb időszaka az embernek.

 

Elhiszem, de én érzem, hogy életközepi válságban vagyok!

Azt hiszem, az életközepi válság kifejezés sok embernek hatalmas szolgálatot tett, és ezért is terjedt el annyira, hogy manapság már pszichológusok is tényként szokták kezelni. Arra mutat rá, hogy nem vagyok egyedül azzal, hogy elégedetlen vagyok az eddigi életemmel. Normális, sőt teljesen természetes, hogy 40-50-60 évesen úgy érezzem, legszívesebben borítanám az asztalt, és teljesen új lappal indítanék. Az életközepi válságból kivirágzott önsegítő könyvek, cikkek, mind azt mondják, hogy az ember koncentráljon arra, amire vágyik, helyezze előtérbe azokat az értékeit, teljesítményeit, amelyek belülről fakadnak stb. Ez pedig hatalmas erőt ad annak, aki azon gondolkodik, hogy vajon most már örökké boldogtalan marad, vagy van még esélye a változtatni.

Ebből a szempontból az életközepi válság nagyon is valós fogalom, és jó, ha figyelünk rá. Statisztikai, tudományos szemmel azonban alig bizonyítható.

(via)

A bejegyzés trackback címe:

https://pszinesztezia.blog.hu/api/trackback/id/tr398712726

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Csokáv 2016.05.14. 10:55:25

Van bizony. És nem jó móka.
Ami igazi válságba fordul, azt általában gyerekkori megoldatlan problémák okozzák. Addig rejtve voltak, de az életközépi átalakulás (amin mindannyian keresztül megyünk) identitásválsághoz vezet. Előkerül a "eddig háttérbe szorultam, nem ilyen életet akartam, most ideje, hogy én legyek a középpontban" érzés. Eddig is kerülte a valós problémák megoldását, úgyhogy menekülőre fogja, és mindenki és minden hibás azért, mert sz*rul érzi magát, csak ő nem. Szóval lehet eldobni a házastársat, a családot, stb, biztos az volt az oka. Ha meg már menekül és nulla az önértékelése, akkor az első jöttment, aki szépen szól hozzá, rögtön a lelki társ lesz, jöhet az affér. Mindegy, csak meneküljön a probléma elől.
Csak persze bárhova menekül, ő maga mindig ott lesz. Ha már szépen lerombolt mindent, majd akkor talán elkezd szembenézni azzal, hogy hol a gond, ki is ő.

Az egyik jó olvasnivaló a témában: www.midlifecrisismarriageadvocate.com/chapter-contents.html

Csokáv 2016.05.14. 10:55:35

Ja, illetve ehhez még: "Elhiszem, de én érzem, hogy életközepi válságban vagyok!"
Aki benne van, nem érzi. Sőt, foggal-körömmel tagadja, hiszen épp az okozza a válságot, hogy nem tud szembenézni azzal, hogy önmagában van a gond. Na jó, későbbi fázisban már igen, amikor a nyílt depressziónál tart, de az pár év után jön.

2016.05.14. 17:26:26

Pedig letezik, mert eppen a melyen uldogelek. Azt gondolom, hogy mindden gyotrelme ellenere megis hasznos, mert most meg van lehetosegem valtoztatni. Husz ev mulva sokkal keserubb ebredes lenne rajonni, hogy nem jo az irany, nem azt akartam, nem igy akartam. Most tudok korrigalni es a kovetkezo evtizedeket jobban, hasznosabban megelni es akkor talan, talan, eletem vegen nem leszek tele megbanassal es keseruseggel es az elmulasztott elet erzesevel.

Euscorpius Hungaricus 2016.05.15. 08:24:30

Hát szerintem is van. Nálam 42 éves koromban jött a felismerés, hogy a B oldal forog (bár ezt a kifejezést a mai fiatalok nem is értik). Pontosan azok az érzések. Napi robot, munkaundor, kiégett házasság, szeretők mindkettőnknél, másra való vágyakozás... Én nem is hallottam addig a half-life crisis-ről, de a tüneteim egyeztek (pontosabban ezt a kapuzárási pánikkal azonosítottam). És egy fontos kiegészítő mindehhez, hogy 50-55 éves tetterős férfiak többen haltak meg a környezetemben. Úristen! Mennyi időm van még megvalósítani a vágyaimat, elképzeléseimet? 10-15 év elszalad gyorsan, utána öreg ember leszek(ha megérem). Mikor akarom megtenni, amiről álmodtam? Na ez, amikor rám tört a 'felismerés', ez szar érzés volt. Persze ért már egy ideje, de akkor úgy hirtelen tört elő.
Volt önértékelés, önelemzés, leltár, bakancslista... Na ja, emberből vagyok én is.

Hungarian Geographic · https://www.facebook.com/hungarian.geographic 2016.05.15. 13:24:12

A temetők tele vannak olyan halotakkal, akik a '60-'70 években születtek. Hivatalosan is 60 év alatt van az átlag életkor. Az emberek ebben korban jönnek rá, hogy a valóság és fősodrású hírek nincsenek köszönőviszonyban. Ezért lenne érdemesebb ezt társadalmi válságnak hívi és nem elbagateleizálni, hogy csak egyénreszabott, egyedi "életközepi" durci murci.

Circus 2016.05.15. 19:04:05

Hogyne lenne... A 40-es éveidbe fordulva kezd tudatosulni, hogy már kifelé mész az erdőből, és kezdenek többen lenni azok, akik tovább fognak élni, mint te. Ez konkrétan azért bőven szíven tudja ütni az embert.

Brandon Frazer 2016.05.15. 22:29:08

Nekem a motiváció hiányzik. Nincs olyan célom, ami előre vinne. Van család, meg ilyenek, nem erre értettem. Aki benne van, tudja. A csodát várom. Vagy valamit. Valami égi jelet, vagy a villám tudja mit. Régebben mindig volt valami, amitől bezsongtam, ami motivált. Most meg a nagy semmi. Évek óta. Nem nevezném kiégésnek. Kellene valami. A korom annyira nem érdekel, mert nem tudok ellene tenni úgy sem. Azt elfogadom. Azzal semmi bajom sincs. Meg kell tanulni együtt élni vele. Nekem ez megy. Amúgy olvastam egy Kabbalás könyvet, ahol szintén megemlítik, hogy nem véletlen az a 40 éves kor, amikortól ezzel elkezdenek foglalkozni. Előtte meg nem. Az én látásmódom, értékrendem is 180 fokhoz közelit változott. Nem az a fontos, ami eddig. Rácsodálkozom néha magamra, hogy milyen dolgokért voltam oda, mi érdekelt, egyáltalán, hogyan érdekelhetett. Gyerekesnek tartom most. Tényleg jó lenne mostani ésszel fiatalkori döntéseket meghozni. :D. Ha lehetne. Persze nem lehet.
A szomszédaim válnak. Majd húsz év után. Semmi nem számít, nem szent nekik. Még a gyerekek sem. Tudom, a szerelem ellen nem nagyon lehet tenni, de akkor is. Ilyen irányú igényeim nincsenek. Nem akarok kiszállni a mostani kapcsolatomból annak ellenére sem, hogy rám nézve több benne a negatív dolog, mint a pozitív. De akkor sem akarok lelépni. Hova? Minek? Semmi értelme nem lenne. Szóval várjuk a csodát, vagy megdöglünk. Ez van. Válság van. Létező.

Brandon Frazer 2016.05.15. 22:29:20

@Csokáv: Hogyne érezné. Én is érzem. Mindenki érzi, max nevet nem tud hozzá rendelni, hogy tudja mi az a fázis, amiben éppen csücsül.

tnt 2016.05.16. 10:46:53

@Brandon Frazer: érdekes amit írsz.... és semmit nem tenni az mit fog megoldani... 15+ év múlva mit fogsz látni nem azt amit írtál is:"Tényleg jó lenne mostani ésszel fiatalkori döntéseket meghozni. :D. Ha lehetne. Persze nem lehet."

ez sem hangzik túl biztatóan: "A szomszédaim válnak. Majd húsz év után. Semmi nem számít, nem szent nekik. Még a gyerekek sem. Tudom, a szerelem ellen nem nagyon lehet tenni, de akkor is. Ilyen irányú igényeim nincsenek. Nem akarok kiszállni a mostani kapcsolatomból annak ellenére sem, hogy rám nézve több benne a negatív dolog, mint a pozitív. De akkor sem akarok lelépni. Hova? Minek? Semmi értelme nem lenne."

tnt 2016.05.16. 10:46:59

@Euscorpius Hungaricus: igen ez érdekes.. és mi a konklúzió mit teszel?

Csokáv 2016.05.16. 11:52:21

@Brandon Frazer: Az életközépi átalakulás (mid-life transformation) az, amit érez, amit tudatosan is csinálhat az ember. Amikor azt érzi, hogy ez már nem jó, ami van, és végre ideje önmagának lenni, levetközni a felesleget, azt csinálni, amire vágyott.

A válság (mid-life crisis) valóban válság. Amikor nem tud szembenézni azzal, hogy magában kell a változásokat megtenni, hanem minden mást hibáztat, hogy neki sz*r az élete, nem ilyeről álmodott. Ez válság, mert nyilván nem is tudja ekkor magát változtatni, építeni, alakítani az új igényei szerint, hanem elkezd szétverni mindent maga körül - hisz az ő hibájuk - illetve menekülni kezd a változási kényszer elől olyasmikbe, ami pillanatnyi örömöt ad.

McZozo 2016.05.16. 14:15:56

@Brandon Frazer:
Hat van ilyen is. De azert en nem neveznek mindent ilyen elet kozepi valsagnak, egyszeruen azaz a kor amikor mar ismet kotottseg mentesebb idobe kerulnek az emberek. huszon x evesen megjott a gyerek utana akarmilyen rossz is az ember igyekszik alarendelni az erdekeit a gyereknek mert hat megis cska had noljon fel norlamis csaladban az a gyerek. Viszont a negyvenes evei kozepere eljut oda hogy 20 eves a kolok mar es nem torik lelekben kette ha apa anya nem egy lakasban lakik mar. Miutan a kapcsolatuk martizen x eve tonkrement igy miert ne kezdhetne verge uj eletet. Es itt nem a huszoneves kiscsaj a lenyeg meg a tuzpiros Ferrari. LEhet soha nem akarunk senkit tobbe magunk melle lehet valaki kettesevel kezdi fogyasztani a huszoneves kiscsajokat. Ugyhogy szerintem sok esetben rossz oldalrol szemleljuk ezt a dolgot es felcsereljuk az ok okozatokat.

Euscorpius Hungaricus 2016.05.17. 06:51:50

@tnt: Konklúzió? Először is azért mint kiderül(hetett) nem csak nálam, hanem a feleségemnél is előjöttek a tünetek, úgyhogy közös megegyezéssel válás, külön költözés. (Maradt a jó viszony, nem vetettünk egymás szemére semmit, pedig...) Azóta túl egy másfél éves kapcsolaton, most egy új van kilátásban. Test és szellem építés, illetve a 16 soros bakancslistámról 3 (és fél) dolog ki van pipálva. Több társasági élet.
És nem bántam meg, hogy léptem. Lehet, hogy később megfogom(bár nem hiszem), de az biztos, hogy ha meg sem próbáltam volna, akkor később hánytam volna a saját szememre. Ja és még valami... Megtanultam nemet mondani. Ez iszonyat nehéz volt és vannak helyeztek, amikor most sem megy. Összességében azt hiszem önző(bb) lettem.

MEDVE1978 2016.05.17. 10:46:14

Szerintem van életközépi válság. Tinédzserként az ember eléggé legyőzhetetlennek érzi magát. Nem tudom más hogy van vele, de nálam ez a "mindenre képes vagyok, előttem a jövő" időszaka. Nyilván vannak válságok, de ezek leginkább a szexuális kiteljesedés korlátaival kapcsolatosak (vágyok XY-ra, de neki nem tetszem). A 20-as évek utána a munka világának megszokása, de ez normális esetben egyfajta eufóriával is társul. Ugyanis az ember el kezd keresni, függetlenedik nagyban a szüleitől, jó esetben el is költözik otthonról. Talál egy albérletet, meg egy kedves lányt-fiút, akivel nagy lángon él a szenvedély. A barátok is ott vannak, többségük még nem házas, nagy a hajlandóságuk közös bulikra, együtt időtöltésre. Tapasztalatomban ez a legtöbbeknek a 20-as éveinek végére ér véget. A 30-as karika az első számvetés, legtöbben már stabil párt és esetleg házasságot / gyereket irányoznak elő erre az időszakra. Persze ez változik ember és korfüggően is: ma már nagyon sok fiatal 30-40 között képzeli el, hogy megállapodik, korábban azért ez nem így volt.
Szerintem utána jön az, amit midlife crisisnak jellemeznek. Az oka, hogy a legtöbb ember ekkorra már megtapasztalja a független, önmagára koncentrálós, önálló életet, valamint a gyerekes és gyermektelen párkapcsolatot is, sőt a párkapcsolat "lehalkulását, megnyugvását" is.

A párkapcsolat "kihűlése" döntően ahhoz vezet, hogy egyre inkább kiütköznek a másik hibái, a hormonok okozta rózsaszín köd és a folyamatos vad szeretkezések pedig eltűnnek. A gyerekek megszületésével aztán ők állnak a középpontba, a nőből anya, a férfiból apa lesz elsődleges szerepként. A munka és a gyerekgondozás olyan időt vesz el, amit a pár tagjai korábban önmegvalósításra vagy kettőjükkel kapcsolatos tevékenységekre szántak.

Rossz esetben ez az egész ahhoz vezet, hogy az adott személy az egészet a saját személyisége, mozgástere beszűküléseként éli meg. Emellett lassan meghalnak az idősebb közeli rokonok, ami az elmúlás elkerülhetetlenségét hangsúlyozza mindenkinek.

Ahogy az egyén érzi, hogy a kapcsolataiban ő nem elég fontos (Hiszen a párja nem viszonyul hozzá a korábbi figyelmességgel, minden figyelmet a gyerekek vesznek el, nincs ideje semmire magával kapcsolatosan stb.), illetve érzi, hogy az élet nem végtelen akkor kerül ebbe a helyzetbe.

A reakció persze habitustól függő. Sokan lelépnek a kapcsolatból, vannak akik nyílttá teszik és vannak akik maradnak benne, azzal, hogy a gyerekek ne károsodjanak vagy bízva abban, hogy jobb lesz.

Kővágó Pál

 
mg_3113c_500.jpg


Keressen bizalommal!

Tel: +36 30 758 0223

E-mail: info@kovagopal.hu

Kövessen a Facebook-on

A blogról

Történetek, gondolatok, benyomások a munkámról és általában a pszichológiai jelenségekről. Szigorúan szubjektíven.

Címkék