Pszinesztézia

Kővágó Pál pszichológus blogja

Az imposztor munkaerő a legjobb!

Elterjedt tévhit, hogy pszichológushoz csak olyan fordul, akinek valami nagyon nagy mentális problémája van, vagy teljesen romokban áll az élete. Ez a tévhit több okból is káros. Egyrészt, azt feltételezi, hogy az olyan problémákat, amit a többség gyengeségnek tart, vagy nem is ítél meg problémának, mindenki maga oldja meg. Másrészt pedig bagatellizál olyan nehézségeket, amelyeken segítséggel sokkal egyszerűbben lehetne túljutni. Nálam, úgy hiszem, sokféle ember megfordult már. Voltak olyanok, akik reményvesztetten, utolsó próbálkozásként jöttek el hozzám, és olyanokkal is találkoztam, akik maguk szégyellték bevallani, hogy nekik amúgy egészen sima az életük, csak egy picit probléma keseríti meg a hétköznapjaikat.Hogy miért kezdem ezzel? Nos, az imposztor szindróma, avagy annak az érzése, hogy valaki nem méltó az általa betöltött pozícióra, nem alkalmas elvégezni a munkát, nem elég jó valamilyen iskola elvégzésére, és az attól való félelem, hogy mindez kiderül, gúny, ítélet tárgyává válik a személy egy olyan probléma, amelyre sokan legyintenek. Akik így tesznek, azt feltételezik, hogy ez tipikusan az unatkozó, sikeres emberek problémája, hiszen látszólag ellentmondásos módon, a magukat imposztornak érző emberek általában jól végzik a munkájukat. Az imposztorság érzésének oka gyakran komoly önértékelési nehézségekre vezethető vissza.

1200px-venice_carnival_masked_lovers_2010.jpg

Visszagondolva az eddigi, magukat imposztor szindrómásnak címkéző klienseimre két különböző típussal találkoztam. Vannak olyan imposztorok, akik valahányszor a saját teljesítményükre gondolnak, azonnal eszükbe juttatják, hogy csak szerencséjük volt. Ez egy nehezen támadható érv, hiszen különösen egy munkahelyen, ahol sok különböző ember teljesítménye befolyásolja az egyénét, bizonyára a szerencsének is van némi szerepe. Az azonban, hogy valaki állandóan szerencsével jutott előre, a legnagyobb jóindulattal is képtelenség. Az ilyen emberek régen, talán már egészen kicsi koruk óta azt tanulták meg, hogy bármit is érnek el az életükben, azért soha nem lehetnek büszkék magukra. Egy kliensem például, miközben imposztorságáról beszélt, felidézte az édesapját, aki rendkívül szigorúan nevelte, és szinte soha sem dicsérte meg. Elmesélte, hogy egyszer egy nagyon nehéz vizsgára igyekezett, ami miatt szörnyen izgult, ám végül alig néhány hibával jelest kapott. Szinte ugrálva ment haza, és első dolga volt, hogy szüleinek elmondja, milyen nagy dolgot vitt véghez. Az édesapja válasza pedig egyszerűen az volt: mázlid volt. Ez a férfi egy életre szóló leckét kapott abból, hogy amit elér, azért soha nem lehet büszke magára.

A másik típusú imposztor, aki folyamatosan attól retteg, hogy kiderül róla, valójában kamu minden, amit csinál. Az ilyen kliensek akár órákon át képesek ecsetelni, milyen tevékenységeket gondolnak „látszatmunkának”. Egy középkorú felsővezető nő kliensem például olyannyira rettegett attól, hogy kiderül, „kamu a munkája”, hogy egy idő után kerülte az igazi munkát, hiszen abban fény derülhet az imposztorságára. Végül már abból állt a munkanapja, hogy egész nap a Facebook-ot és az Instagram-ot nézte, semmibe se mert érdemben belefolyni. Ő végül megteremtette azt a helyzetet, hogy lebukott, és csak igen kemény munkával tudott újra hitelt nyerni magának. Az ő esetében pont, hogy nem a kevés dicséret, hanem a sok, értelmetlen dicséret volt az imposztorság-érzés forrása. Gyermekkorában a szülei még akkor is éljenezték, amikor semmit nem csinált igazából. Elmesélte, hogy egy alkalommal azért tapsolta meg a teljes rokonság, mert cuki módon ette a süteményt. Neki sem adatott meg, hogy valós visszajelzést kapjon az erőfeszítéseiről, így igazából soha nem tanulta meg, hogy mikor szabad elégedettséget és magabiztosságot éreznie.

confidence-cat-lion.jpg

A legtöbb szorongásra igaz, hogy a személy szégyent érez a szorongásával kapcsolatban. Azt feltételezi, hogy röhejes, unalmas, megbotránkoztató lenne, ha kiderülne róla, hogyan érez. Az imposztor szindrómánál ez kifejezetten igaz, hiszen pontosan attól fél a személy, hogy kiderül, nem is alkalmas arra a munkára vagy pozícióra, amiben benne van. S mint a legtöbb szorongás gyógymódja, az imposztor szindróma megoldása is leginkább az, hogy a személy nyíltan beszél arról, hogy tart az elégtelenségétől. Minél inkább olyan embernek beszél, akinek a véleményétől tart, annál katartikusabb az élmény, hogy a legtöbb egészséges ember érzi ezt az érzést. Sok kliensem mesélt arról, hogy amikor összegyűjtötte a bátorságát, és beszélni kezdett az imposztorság-érzéséről, óriási megkönnyebbülést érzett, hiszen kollégái megerősítették abban, hogy ők maguk is szokták ezt érezni. Sőt, személyes véleményem, hogy nem dolgoznék olyan emberrel szívesen, aki soha nem érezte elégtelennek, alkalmatlannak magát valamilyen feladatra. Hiszen, ha valaki ezt soha nem érezte, akkor valószínűleg hiányzik belőle az az alázat, ami a fejlődéshez és végső soron a jobb teljesítményhez szükséges.

A bejegyzés trackback címe:

https://pszinesztezia.blog.hu/api/trackback/id/tr7813578337

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Kővágó Pál

 
mg_3113c_500.jpg


Keressen bizalommal!

Tel: +36 30 758 0223

E-mail: info@kovagopal.hu

Kövessen a Facebook-on

A blogról

Történetek, gondolatok, benyomások a munkámról és általában a pszichológiai jelenségekről. Szigorúan szubjektíven.

Címkék