Megannyi történetet hallottam már, hogyan okoztak fájdalmat a szülők a gyerekeiknek. Hozzám általában olyan emberek jutnak el, akik felnőtt korukban is nyögik, cipelik azokat a csomagokat, amelyeket a szülők nevelése alakított ki bennük. Az egyik gyakori csomag a nárcisztikus szülő nevelésének következménye. A nárcisztikus szülők egyik legfontosabb ismérve, hogy konkrét elképzelésük van a gyermekük sorsáról, és mindent igyekeznek megtenni annak érdekében, hogy a gyerek olyanná váljon, amit ők elképzeltek.

Minden szülőnek van elképzelése arról, hogy mikor lenne büszke a gyerekére, milyen célokat szeretne, ha teljesítene. A nárcisztikus szülők azonban sokszor totális kontrollra törekednek: megmondják, milyen ruhákat hordhat a gyerek, hogyan viselheti a frizuráját, igyekszik megválogatni a gyereke barátait stb. A nárcisztikus emberek  nagyon sokat adnak a látszatra, ezért például, ha rossz jegyet kap a gyerek, akkor az osztályzat számukra biztos jele annak, hogy a gyerek elégtelen, pontosabban: a külvilág észrevette, hogy elégtelen. Az ilyen szülők arra törekednek, hogy a gyerekük minden körülmény között tökéletesnek látszódjon. A tökéletesség általában az, amit a szülő elképzelt a gyerekének. Ez olyan, mintha a szülő megteremtene egy formát a gyerekének, és addig ügyködne, amíg bele nem sikerül passzíroznia a gyerekét.

Az ilyen szülők általában megfellebbezhetetlen, kérlelhetetlen módon közvetítik meggyőződéseiket a világról, ezért a gyereknek alig van lehetősége arra, hogy kibújjon a szülő akarata alól. A dolog pikantériája, hogy az a forma, amibe a szülő a gyerekét bele szeretné erőszakolni, valójában a szülő saját gyengeségeit igyekszik kompenzálni. Éppen ez okozza a nárcisztikus szülők merevségét és kérlelhetetlenségét: a gyereket saját énjük valamilyen meghosszabbításának tekintik, és a saját szorongásaikat ezen a meghosszabbított „kicsi én”-en keresztül szeretnék feldolgozni. Éppen ezért, ha a gyerek valami elítélhetőt tesz, az szimbolikusan a szülő énje elleni merénylet.

Számos következménye van annak, ha valaki ilyen szülő mellett nő fel. Az egyik leggyakoribb következmény, hogy a gyerek felnőttként is folyamatosan a külvilág megerősítéseire vár a saját értékével és vágyaival kapcsolatban. Mivel hozzászokott, hogy a szülei tekintete mindenhova kísérik és megítélik, ezért azt is megszokta, hogy csak akkor kaphat szeretetet, elismerést, elfogadást, ha pontosan úgy cselekszik, ahogy azt a szülei jónak látják. Ez felnőttkorban úgy érhető tetten, hogy gyakran szorongnak attól, vajon mások mit gondolnak róluk. Sokan nem mernek kezdeményezni, inkább arra várnak, hogy a másik közeledjen feléjük, mert attól tartanak, hogy ha előjönnének vágyaikkal, akkor a másik személy pontosan úgy ítélné meg őket, ahogy a szülei tették régen.

Másik gyakori következmény, hogy a gyerek felnőttként alapvetően elégtelennek érzi magát. Ennek a története általában az, hogy gyerekkorában harcolt saját magáért, és ezért számtalanszor leszidták. A nárcisztikus szülőkre az is jellemző, hogy érzelmileg zsarolják a gyereküket olyan megjegyzésekkel mint: „azért vagyok szomorú, mert te rossz vagy; miattad vesztem össze apáddal/anyáddal” stb. Aki sok ilyen megjegyzést kap, az legalább két dolgot tanul meg: egyrészt azt fogja hinni, hogy a saját vágyai veszélyesek, mert a másik személyt könnyen szomorúvá tehetik, a másik, hogy ő alapvetően rossz, és ettől szenved a másik személy. Felnőttként pedig gyakori, hogy keres magának egy nárcisztikus partnert, aki hasonlóan szüleihez, pontosan és szigorúan megmondja, mikor jó és mikor nem. Az is gyakori, hogy az eszükkel felismerik, hogy mennyire szükségük lenne olyasvalakire, aki feltétel, játszmák és manipuláció nélkül szereti, ám amikor megkapják, nem tudnak hinni ebben a szeretetben. Ennek oka az, hogy olyannyira hozzászoktak ahhoz, hogy a szeretet mögött mindig hátsó szándék van, hogy folyamatosan azon aggódnak, hogy vajon mit akar tőle igazából a másik.

Sokszor látom, hogy a nárcisztikus szülő gyereke felnőttként is nagyon szoros kapcsolatban marad a szüleivel. Napi szinten beszélnek telefonon, vagy akár személyesen is, a szülő aktívan részt kíván venni a felnőtt gyereke életében, sokszor egészen személyes dolgait is a szülő szeretné elintézni az egyszerű ügyintézéstől az egészségügyi kérdésekig. Ha az eddigiek nem jelentettek volna elég terhet, az, hogy felnőttként is szorosan követi a szülő a gyerekét, sokszor nagyon megnehezíti a változást.

Pedig a változás amúgy is nehéz egy ilyen szülővel. Amikor a gyerek felnőttként elkezdi felismerni a szüleivel való kapcsolatának árnyoldalait, akár pszichológus segítségével, akár valamilyen életesemény (pl. nagyon jó párkapcsolat) hatására, általában elkezd távolodni a szülőtől. Már nem olyan szívesen veszi fel a telefont, legszívesebben sokkal ritkábban beszélne szüleivel, esetleg jóval nagyobb indulattal reagál a szülő közeledésére. Ekkor a nárcisztikus szülő sokszor elképesztően nagy szorongást él meg, mintha az énjének egy darabját veszítené el. Ennek gyakran az a következménye, hogy az amúgy is nehéz távolodás egy veszekedésekkel, sértődésekkel, fenyegetésekkel stb. tarkított küzdelemmé válik. A szülő, mivel nem engedné a gyerekét, gyakran egészen elképesztő eszközöket bevet a szidalmazástól az érzelmi zsarolásig bezáróan.

A nárcisztikus szülők gyerekei akár egy életen át cipelhetik azokat a terheket, amelyek a neveltetésükkor a vállukra kerültek. Jó tudni, hogy legyen bármilyen őrült is valakinek a gyerekkora, nem szükségszerű, hogy az egész életét befolyásolja. Ebben sokat segíthetnek a barátok, a társunk, vagy éppen egy pszichológus. Önmagában az komoly lépés az egészségesebb élet felé vezető úton, ha képesek vagyunk megosztani valakivel, azt, amit gyerekként talán természetesnek vettünk.