Pszinesztézia

Amikor türelmetlenek vagyunk valakivel, azt csináljuk, hogy elvárunk valamit a másiktól, és mivel ő nem felel meg az elvárásunknak, ezért feszültek leszünk. Ekkor valamit el akarunk hinni a másikról: elhisszük, hogy gyorsabb, okosabb, udvariasabb, jobban tisztel minket stb., és ebben a hitünkben csalódunk. A türelmetlenség nem más, mint a csalódás abban, ahogyan látni szeretném a világot.

Egy férfi folyamatosan panaszkodott a főnökére és egy másik kollégájára, akivel együtt kellett dolgoznia egy munkán. Az volt a baj, hogy úgy érezte, sokkal többet tud a munkáról, hogy mi lenne a legjobb lépés, de a főnöke és a kollégája jóval lassabban értette meg a helyzeteket. Ez a férfi kialakított magának egy szokást, amiben kiteljesedett a türelmetlensége. Minden nap óriási reményekkel indult a munkába: ma másként lesz, ma nagyon jól fogunk haladni, ma a kollégák is normálisak lesznek stb. Beért a munkahelyére, és az első percben szembesült azzal, hogy ma sem lesz másként, ma sem fognak haladni, ma is mindent el kell magyarázni a főnöknek… és ekkor türelmetlenné tette magát.

Egy fiatal nő hosszan kesergett azon, hogy a pasija sok dologban képtelen változni. Imádja a valóságshowkat, ha összejön a haverokkal „tahó vicceket” mesél, ezek a nő agyára mentek és folyamatosan türelmetlen volt a pasival. Azt várta, hogy hátha a türelmetlenség és a viták hatására meg fog változni.

A türelmetlenkedők szeretik a másikat azzal vádolni, hogy nem tudnak változni, nem ismerik fel az idegesítő dolgaikat, ez ellen nem tesznek. Én ezt megfordítanám: szerintem a türelmetlenkedő is hasonlóan merev. Ragaszkodik egy képhez, ahogyan neki kényelmesebb, jobb lenne elképzelni a másikat, és ha ez nem következik be türelmetlen lesz. A férfi ragaszkodott ahhoz a vágyához, hogy a főnöke és a kollégája gondolkozzon hozzá hasonlóan. A nő azt szerette volna, hogy a pasija olyan értékeket képviseljen, amire a nő büszke. A türelmetlenkedő olyanná szeretné formálni a másikat, mint saját maga. Vajon ezek után meglepő, hogy ők csökönyösen ragaszkodnak saját önmagukhoz?

Akkor lehetek türelmesebb másokkal, ha hajlandó vagyok lemondani a vágyamról, hogy a körülöttem levő személyek úgy viselkedjenek, ahogy én azt szeretném, olyanok legyenek, ami az én értékrendemnek megfelelő. Amikor elfogadom, hogy ők mások, és elfogadom  milyenek: a főnök lassú marad az én mércémmel, a pasi pedig imádni fogja a valóságshowkat, akkor tudom igazán megválaszolni azt a kérdést, hogy hajlandó vagyok-e együttműködni velük, jó-e nekem ez az ember.