Pszinesztézia

Nagyon sokan várják el párjuktól, hogy megossza a Facebook/e-mail stb. jelszavát a másikkal. Férfiaktól és nőktől is hallottam már azt a meggyőződést, mely szerint, ha a párjuk nem osztja meg velük a jelszavait, akkor bizonyára annak oka van. Szerintük az ok bizonyára valami súlyos titok; esetleg még mindig tartja a kapcsolatot az exeivel, vagy még rosszabb: más férfiak, nők után kacsintgat.

Az is gyakori, hogy a pár egyik tagja (vagy mindkét tagja) bejelentkezik a másik fél Facebook profiljára is, leellenőrzi, kikkel váltott üzenetet. A nap folyamán pedig figyeli, mit lájkol, kikkel beszélget, tehát szinte kémkedik a másik után. Külön érdekes, hogy az ilyen bizalmatlan emberek sokszor saját maguk követnek el olyan dolgokat, amelyeket ha a párjuktól látnának, akkor biztosan kiakadnának.

Ezek az emberek úgy fogalmaznak, hogy félnek attól, hogy a párjuk meg fogja csalni őket, hogy talán nem elég őszinte velük a hétköznapokban. Pár perc beszélgetés után érdekes – de semmiképpen nem meglepő – módon vagy az derül ki, hogy ezek az emberek elsősorban attól tartanak, hogy nem elég jók, vonzóak, izgalmasak a másik fél számára, vagy pedig ők maguk is „tilosban járnak, járnának”, és ebből fakadó bűntudatukat párjukra vetítik.

Az első verziónál, azaz, amikor azért szeretnénk, hogy a másiknak ne legyen számunkra ismeretlen magánélete, az a célunk, hogy a másik fél – szerencsés esetben párkapcsolattal összefüggő, szerencsétlen esetben teljes életére vonatkozó – viselkedését kontrolláljuk. Ha a másik úgy viselkedik, ahogy az számomra ismerős, megszokott, kicsi a veszélye annak, hogy hűtlenné válik. Ilyenkor saját hiedelmeinkből építkezünk: megvizsgáljuk, mi hogyan cselekednénk a mindennapjainkban, ha együtt lennénk valakivel, akit szeretünk, és ha azt tapasztaljuk, hogy párunk ettől eltér, gyanakodni kezdünk. Gyanakvásunk is saját hiedelmeinkből építkezik, hiszen elsősorban azt jelenítjük meg magunkban, mi miért tennénk adott módon. Sajnos sok olyan párkapcsolatot volt szerencsém közelről megismerni, ahol az egyik fél saját bizonytalansága okán a párja szinte minden lépését uralni akarta. Szerintem igazán az az izgalmas hogy ki az, aki egy ilyen kapcsolatban hosszú távon ki tart.

A másik verziónál, vagyis annál, amikor azért figyelem meg a páromat, mert a saját fejemen van vaj, hasonló folyamatok zajlanak a háttérben. A különbség annyi, hogy az eddig is kacifántos játszmára még egy csavart teszünk, az elégedetlenség, azaz a „mennék, de inkább kivárok játszmát”. Az ilyen játszmákban arra várnak, hogy valaki „hibázzon”, valaki látható módon sértse meg a kapcsolat szabályait, mert akkor lesz valós okom borítani az asztalt. A dolog külön pikantériája, hogy gyakran a „kémkedő” fél vagy felek gyűjtögetik a „terhelő bizonyítékokat”, ám ezeket nem használják fel, mert hiszen akkor kiderülne, hogy a párkapcsolat bizalmi szabályait már korábban felrúgta. Igazán ironikus, hogy ebben a helyzetben a saját erkölcsi feddhetetlenségünk látszatának fenntartása sokkal többet ér, mint tiszta vizet önteni a pohárba. Van, aki szinte büszkén meséli, hogy mennyi bizonyítéka van arra, hogy a barátnője minden bizonnyal meg akarja csalni: chat logok, képernyőképek a Facebook oldaláról stb. Hosszan panaszkodik, hogy a barátnője így a barátnője úgy, de végső soron nem lép.

Bármennyire is ellenszenves az a személy, aki megfigyeli a párját, az ilyen játszmákhoz mindig két ember kell. A kapcsolatban lehet, hogy egy valaki bizalmatlan, de közben a másik személy folyamatosan tűr, és enged a saját szabadságából annak reményében, hogy a másik majd végre meg fog bízni benne. Ezekben a helyzetekben inkább érdemes megkérdeznünk magunkat, hogy egyetértünk-e azzal, hogy megosszuk a jelszavunkat, egyetértünk-e azzal az állítással, hogy ha ezt nem tesszük meg, akkor biztosan sötét titkaink vannak a másik előtt. Ha ezekre a kérdésekre azért válaszolunk igennel, és megyünk bele a játszmákba, mert azt feltételezzük, hogy elsősorban nekünk kell tennünk azért, hogy mellettünk maradjon a barátnőnk, pasink, nagy valószínűséggel értékeljük le magunkat.