Adott egy jó házasság, két ember, akik hosszabb ideje vannak együtt. Látszólag mindkét fél elégedett, boldogan élnek egymás mellett. Aztán egyszer csak előáll az egyik fél azzal, hogy gondjai vannak a kapcsolattal. „Már nem tudunk úgy beszélgetni, ahogy régen.” „A szex már utópia, alig van, vagy egyáltalán nincs.” „Jelentéktelen dolgokon képesek vagyunk összeveszni.” „Ha csinálnom kell valamit vele, az inkább feladat, mint örömteli időtöltés.” Aztán pedig bedobja a megoldási javaslatot: rájöttem, hogy kalandokra lenne szükségem, szeretnék hódítani, vagy szeretném ha meghódítanának. És ez az a pont, ahol a másik fél végtelenül megijed. "Szent ég, hiszen a férjem/feleségem meg akar csalni, és ezt még el is mondja nekem. Hova lett a társam? Mi lett a személyiségével, hiszen nem ilyennek ismertem meg!"

Ez a történetsablon férfiaktól és nőktől is ugyanúgy elhangozhat, de most a férfiak oldaláról közelítem meg ezt a jelenséget. A férfiak, ha a nő bejelenti, hogy kalandra vágyik, gyakran teljesen össze tudnak törni. Azt élik meg, hogy nem elég jók a nőnek, talán soha nem is voltak elég jók. A kapcsolatuk alapjaiban kérdőjeleződik meg. Sokakban egy ilyen momentum előhozza a bizonytalanságot saját magával szemben: talán nem vagyok elég jó férj/férfi/apa/ember. Gyakran azt is feltételezik, hogy a feleségük kifejezetten bántó, sértő céllal mondja ezt, ezzel is egy újabb szöget ütve a kapcsolat koporsójába. Pedig mi is történik ilyenkor igazán?

A feleség még mindig nyitott a férjére. Ha nem lenne az, akkor már rég elment volna, nem jelenti be az igényeit, nem „kínozza” a férjét, egyszerűen fogja magát, és megy. Bármennyire is fájdalmasan tud hangzani ez a megfontolás, a mélyén ott van a hit a férjében, hogy még talán van visszaút, még érdemes tenni. Talán első ránézésre nehezen hihető, de, ha egy kapcsolatban valaki megosztja a párjával, hogy baj van, akkor elsősorban a kapcsolaton belül vár megoldást. Még akkor is igaz ez, ha azt állítja, hogy kifelé kacsintgat.

De, pont így? Nem lehet ezt „normális emberi módon” megbeszélni? Nos, sokszor pont az a baj, hogy „normális emberi módon” akarja megbeszélni az egyik a másikkal az elégedetlenség okát. Hiszen mit is jelent a „normális emberi módon”? Valami olyasmit, hogy megszokott módon. Úgy, ahogy eddig volt, ahogy ezt szokás a normális embereknél. Viszont a gond pont ott van, hogy az egyik félnek elege van a szokásokból, a megszokásból.

Az emberek változhatnak, az emberek változnak

Talán elsőre vadnak tűnik az analógia, de gondoljon az olvasó a kedvenc ételére. Fantasztikus, a legjobb, igaz? Akkor most képzelje el, hogy 5-10-20-30 vagy akár még több évig szinte minden nap ezt kell ennie. Belemenne? Élvezné? Sejtem, hogy a válasz: nem. Az emberek, szeretnek dolgokat, és az, hogy mit szeretünk, változhat az évek során. Ez a párkapcsolatokban is pontosan így van: vágyunk a változatosságra.

Egy pár szeretett volna javítani a házasságán, mert mindketten úgy érezték, hogy teljesen elhidegültek egymástól. Ők, ha együtt voltak, akkor az inkább a feladatokról szólt, muszájokról, kellekről. A napjaik úgy teltek, hogy ki-ki csinálta a maga dolgát, aztán este beestek az ágyba. Az egyetlen olyan napszak, amikor valóban együtt tudtak lenni (az egymás mellett alvást leszámítva) a reggeli kávéfőzés volt. Öt perc, amikor kérdezgették egymást, kivel mi a helyzet, aztán vissza a mókuskerékbe. S tették ezt becsülettel több mint egy évtizede. Ők is eljutottak arra a felismerésre, hogy valami radikális újítás tenne jót a kapcsolatuknak.

Ekkor arról kezdtünk el beszélgetni, hogy ki mit szeret a másikban. Hihetetlen volt látni, hogy ez a két ember, elvileg megosztja az életét, szeretik egymást, de mintha ezekről sosem beszéltek volna. Végigmentünk azon, hogy miért hálás egyik a másiknak, hogy mennyire fontosak a múltért és a jelenért. Ez a két ember szép lassan újra elkezdte megszeretni egymást, és ez adhatott alapot arra, hogy valóban radikálisat változzanak. Náluk ez azt jelentette, hogy mindketten legalább hetente egyszer meglepték egymást valamilyen romantikus dologgal. Randi úgy, hogy bekötött szemmel viszi el a másikat valahova, meglepetések, flört, érintés, minden, ami kívül esett a megszokotton, a hétköznapin.

Sokan azt feltételezik, hogy az igazán jó kapcsolatok maguktól működnek. Csak együtt kell lenni, és ha két ember szereti egymást, abból jó fog kisülni. Szerintem egy párkapcsolat akkor működik, ha aktívan ápoljuk azt. Ez kezdetben szinte magától megy, hiszen az újdonság, az izgalmasság hajtja mindkét félt egymáshoz. Később viszont talán hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy aki mellettünk van, biztosan ott lesz, és egyre kevésbé becsüljük az értékét. Ekkor kezd kialakulni az unalom és a megszokás.

A példámban a férj (és a feleség is!) eleinte hihetetlenül félt attól, mi lesz, ha teljesen rosszul sül el a próbálkozása. Ám, mivel mindketten akartak tenni a másikért, egymás közeledését nyitottsággal tudták fogadni. A közös erőfeszítéseik egymásért pedig oda vezettek, hogy egy idő után úgy érezték magukat, mint a szerelmes kamaszok. Sőt, talán még jobban is, mert felnőtt, kereső emberekként, még volt is pénzük igazán izgalmas dolgokra…