Pszinesztézia

Az angyalok köztünk járnak. Nap mint nap találkozunk velük, ám minél többet látjuk őket, annál jobban megszokjuk, hogy jelen vannak. Először örömmel tölti el a szívünket, hogy vannak még értékes emberek, vannak még, akik erejükön felül tesznek másokért, akik önzetlenek, akik figyelmesek. Aztán elkezdjük megszokni azt a kényelmet, amit egy ilyen ember, vagy ilyen emberek jelenléte teremt. Hiszen, ha van egy angyal munkatársam vagy barátom, akkor nekem nem kell gondolnom arra, hogy legyen nálam pendrive – ő majd úgy is ad; nem kell előre gondoskodnom arról, hogy hogyan jussunk el a nyaralás helyére – neki mindig van B terve; felesleges azzal törődnöm, hogy felkészüljek a közös prezentációra – ő tuti hozza az elvárhatót, ami kihúz engem is a slamasztikából. Végül az angyalok eltűnnek, mintha sosem lettek volna, mert észre sem vesszük őket. Vannak, akik egyenesen angyalkomplexusról beszélnek, vagy jófiú/jókislány szindrómáról.

Azokról beszélek, akik igyekeznek minden helyzetben a legkészségesebbek, legsegítőkészebbek, legjobbszívűek lenni. Sok esetben ezt annak reményében teszik, hogy ezáltal több szeretet, törődést kapnak a többiektől, ám inkább ennek az ellentéte esik meg: feledésbe merülnek, vagy még rosszabb esetben egyre többet és többet követelnek tőlük, hiszen ők bizonyára még terhelhetőbbek. Ilyenkor könnyű arra gondolni, hogy a világ, tele van hálátlan, egymást kihasználó emberekkel, véleményem szerint azonban érdemes kicsit arra fordítani a figyelmet, hogyan alakul ki az a helyzet, hogy az angyalainkat dobjuk ki először a süllyedő hajóból.

Az angyal szerep számtalan rövidtávú előnnyel jár. A profi angyalok azonban elfelejtik kifejezni az igényeiket és a határaikat. Emögött sokszor az a meggyőződés áll, hogy nekik sokkal kevesebb joguk van az igényeik kifejezésére és behajtására, mint az átlag embereknek. Ők azt hiszik, hogy nekik többet kell tenniük ugyanannyi törődésért, mint a többieknek. Idővel ezekre az ilyen megbízható, mindig segítőkész emberekre mások úgy tekintenek, mint egy nagyon megbízható házra, vagy autóra: csak akkor vesszük észre, ha valami baj vele, ha valamiért nem az elvárásainknak megfelelően működik. Az ilyen emberek sokat panaszkodnak, hogy másik nem veszik észre, ha valami nincs rendben velük, ha éppen rossz a kedvük, valami nyomasztja őket. S a környezetük számára valóban úgy tűnhetnek, mint akiknek soha semmivel nincs gondjuk. „Az a srác, hát ő mindig jól van”, „Ő mindig tele van élettel, neki biztosan semmi gondja az életben.”

„Angyalszindrómás” klienseimnél a legnagyobb kihívás annak a bűntudatnak vagy szorongásnak a megszüntetése, ami a saját igényeik kifejezésével jár. Vannak, akik attól tartanak, hogy ha egyszer megmutatnák magukat teljesen, akkor biztosan otthagynák őket. Mások attól tartanak, hogy csak addig kapnak figyelmet, odafordulást, amíg inkább ők tesznek bele a kapcsolatokba. Ennek következménye, hogy minden alkalommal igyekeznek a másik kedvébe járni: megnevettetni, ajándékot vinni, süteményt sütni.

Ez a folyamat azért is tartalmaz sok kihívást, mert könnyen előfordulhat, hogy akik a feltétel nélkül segítő angyalhoz szoktak hozzá, dühösek, csalódottak lesznek, és lehet, hogy el is távolodnak. Ekkor viszont az a kérdés kerülhet terítékre, hogy valóban azért voltak-e velem kedvesek, barátságosak ezek az emberek, mert engem kedveltek, vagy azt kedvelték, amit nyújtok nekik.

A lényeg talán az, hogy csak annyira legyek angyal, amennyire szeretném, és ne annyira, amennyire az a meggyőződésem diktálja, hogy nekem többet kell tennem a másikért, mint neki értem. Ekkor esélyt adok magamnak és a másiknak arra, hogy megmutassam milyen is vagyok valójában. S ha ez tetszik valakinek annyira, hogy a haverom, barátom, szerelmem legyen, akkor abban a kapcsolatban sokkal jobban bízhatok, mint az angyal ezer megszokott barátjában összesen.