„Annál, hogy nincs választási lehetőségem csak az a rosszabb, ha több van” tartja a mondás. Talán így érezhette az a férfi is, aki mindig hosszasan merengett minden döntése előtt. Olyan kérdéseket is rendkívül komolyan vett, amelyeknek látszólag semmi súlya nincs, pl. mit vegyen fel aznap, megszólaljon-e társaságban, ha igen, akkor vicces legyen-e vagy sem. A külső szemlélő számára is bonyolultabb, komolyabb kérdésekben pedig szinte teljesen lemerevedett. Neki egy nyaralás megtervezése már olyan kihívást jelentett, amibe jobb bele sem kezdeni, hiszen ebben „lehetetlen jól dönteni” – mondta.

Ekkor lett világos, hogy ez az ember jól akar dönteni. Természetesen mindannyian jól akarunk dönteni, de óriási különbséget jelent, ha valaki egyszerűen csak jól akar dönteni, vagy a legjobban akar dönteni. Az ilyen ember hihetetlenül komolyan veszi az életet. Számára minden egyes döntési helyzet egy mérce is, annak lemérése, hogy összességében jó ember-e vagy sem. Hiszen, ha jó ember, akkor valószínűleg jól dönt. S ez a logikája visszafelé is működött: akkor jó ember, ha képes jól dönteni.

Azt hiszem, az élet tele van olyan döntési helyzetekkel, amiben valóban lehetetlen a legjobban döntenünk. Ez persze attól függ, hogy mit értünk „a legjobban” döntés alatt. Ha azt értjük, hogy minden tényezőt figyelembe véve (beleértve más embereket, a világot stb.), akkor ilyen döntést meghozni lehetetlen. Ha úgy értjük, hogy a tőlünk telhető legjobb döntést szeretnénk meghozni, nos, ez már talán lehetséges. Ehhez viszont arra van szükség, hogy elnézőek legyünk magunkkal szemben.

Aki az abszolút legjobb döntést szeretné hozni, úgy viselkedik saját magával, mint egy igazságtalanul szigorú tanár a vizsgahelyzetben. Arra kíváncsi, hogy mit nem tud a diák, és nem arra, hogy mit tud. Hiszen, ahhoz, hogy abszolút értelemben a legjobb módon döntsünk, ismernünk kellene a jövőt, és – jelen tudásunk szerint – emberi lény nem ismerheti. A döntések, amik ma nagyon jónak tűnnek, pár év távlatából talán elhibázottnak hathatnak.

A fent említett férfinak talán az a kérés segített a legtöbbet, amikor arra bíztattam, hogy hibázzon többet. Először őszinte döbbenetet láttam az arcán, hiszen azért van itt, hogy jobban élje az életét, nem pedig azért, hogy rosszabbul. A bíztatásom célja az volt, hogy megtapasztalja: nagyon nehéz valóban hibáznia olyan kérdésekben, amikben senki sem tud tökéletesen dönteni. Másrészt, hogy amiket ő hibáknak, gyengeségnek nevezett, nem követi büntetés, nem ítélik el érte, és ő a „rossz” döntései ellenére is ugyanolyan értékes ember marad.

Hamarosan rájött ő is, hogy azzal, hogy tökéletes döntéseket szeretne hozni az életében, valójában rengeteg mindenről lemarad. Sokszor magáról a döntésről is lemarad, hiszen addig-addig vacillál, amíg végül nem lép, pontosabban: úgy dönt, hogy nem tesz semmit. Az életben nem lehet nem dönteni, maximum elhitethetem magammal, hogy nem döntöttem valamiben. A valóság az, hogy amikor „nem döntök” akkor is egy döntést hozok. A döntésem pedig lehet a halogatás, vagy éppen az, hogy másokra bízom a saját sorsom.