Pszinesztézia

Nagyjából fél évvel ezelőtt bejelentkezett hozzám egy harmincas évei első felében járó nő. Azt mondta, azért keres segítséget, mert attól tart, sosem fog találni magának olyan férfit, aki őszintén szereti, hűséges marad, és aki mellett érdemes, megéri elköteleződnie, esetleg családot alapítania. Utólag visszatekintve már az első mondataiból sejthettem volna, hogy ennek a nőnek a párkapcsolat sokkal inkább egy rizikós befektetés, mintsem örömforrás, hiszen az „érdemes, megéri” kifejezéseket használta. Akkor azonban pontosan azzal kezdtünk el dolgozni, amivel megkeresett: hogyan találhatna magának egy „rendes” férfit.

Hamar, már a második alkalommal kiderült, hogy ez a nő rendkívül rossz véleménnyel van a férfiakról általában. Szerinte, és ezt most mindenféle túlzás nélkül idézem, minden pasi alapvetően rosszindulatú, csak kihasználja és otthagyja a nőket, megbízhatatlan stb. Biztos voltam benne, hogy ha valaki ennyire rossz véleménnyel van a férfiakról, az alapvetően akadályozhatja az ismerkedést, hiszen ha minden pasira eleve úgy tekintek, mint aki át fog verni, akkor jóval nagyobb az esélye annak, hogy valóban át is ver. Éppen ezért arról kérdeztem, hogy milyen bizonyítékai vannak arra, hogy a férfiak valóban ennyire szörnyűek. És ekkor számtalan példát sorolt fel, hosszabb-rövidebb kapcsolatokat, amelyek rendre úgy végződtek, hogy ő húzta a rövidebbet. Látszólag minden oka meg volt rá, hogy rosszat gondoljon a férfiakról, szinte minden előítéletét meg tudta erősíteni saját történettel. Ekkor arra gondoltam, hogy mi van, ha tényleg igaza van. Mi van, ha vannak életek, ahol abszolút nem irracionális feltételezés az, hogy minden pasi szörnyű.

Három dolog nem hagyott nyugodni. Egyrészt, hogy vajon mit keres itt ez a nő, ha ennyire jól megalapozottak az előítéletei, vajon mit tudnék én segíteni neki, főleg úgy, hogy lehet, igaza van. Ezt többször meg is kérdeztem tőle, mindig nagyon hasonló választ kaptam: új nézőpontot szeretnék szerezni a párkapcsolatokról, a férfiakról. Amikor azonban ezt tettem, azaz új nézőpontot adtam, elutasítás, kételkedés volt a válasz, sőt többször megkaptam, hogy az ő élete sajátosságainak sokkal mélyebb okai vannak, mintsem az, amit én válaszként kínálok.

Másrészt, folyamatosan az járt a fejemben, hogy ha valaki ennyire fekete-fehéren gondolkodik egy kérdésben, akkor az utolsó esélyét is elveszi magától arra, hogy máshogy lássa a világot, mint ahogy eddig tapasztalta. Ebből kifolyólag sosem hittem el teljesen, hogy minden pasi szörnyű, inkább arra gyanakodtam, hogy valamit rendkívül ügyesen csinál, ami hatására megteremti a szörnyű kapcsolatokat és a szörnyű pasikat maga körül.

A harmadik, hogy újra és újra az volt az érzésem, hogy ez a nő engem, illetve az együttműködésünket arra használja, hogy egy pszichológustól és nem utolsósorban egy férfitól kapjon bizonyosságot arra, hogy az életén nem lehet változtatni, minden pasi egy szörnyeteg, ő pedig jobb ha megszokja a magányt. Ekkor figyeltem fel arra, hogy az üléseinknek van egy jól bevált forgatókönyve: ő panaszkodik a férfiakról, a sikertelenségéről, levonja a saját konklúzióját (nincs értelme, nem éri meg stb.). Ekkor általában olyan kérdést teszek fel, amitől azt várom, hogy jobban érthetővé válik, pontosan mi is történik a kapcsolataiban. Ezekre a kérdéseimre vagy nem jön válasz (kikerüli, másról kezd beszélni), vagy kifejezetten indulatossá válik, a kérdés jelentőségét kérdőjelezi meg, így igyekszik elérni, hogy ne kelljen rá válaszolni.

Amikor ez történt, azaz lepattintotta a kérdéseimet, általában dühöt éreztem, az volt az érzésem, hogy ez a nő nem vesz engem komolyan, csak arra használ, hogy a saját, jól eltervezett forgatókönyvét végigjátsza. Ebben a forgatókönyvben az történik, hogy az egyik fél mondja a magáét, a jól megszokott, jól bejáratott gondolatokat, érzéseket osztja meg a másikkal. A másik fél a kérdéseivel igyekszik közelebb kerülni, jobban megérteni őt. Ezt a közeledést észlelte a nő, és amilyen gyorsan csak lehet, lezárt. Ez a tipikus jelenet, mint később kiderült, nagyon fontos volt ahhoz, hogy megértsem, hogyan is teremti meg a nő a hűtlen, megbízhatatlan férfiakat maga körül. A férfiak közelednek hozzá, ő azonban csak egy egészen felszíni, biztonságos részt enged megmutatni magából. A további közeledésre a válasz az, hogy megpróbálja elkerülni a közeledő férfit, vagy indulatos lesz, és lekicsinylő módon gondol rá. Ezt pedig általában megérzi a másik, és a férfiak ennek megfelelően viselkednek vele. A lekicsinylő emberrel lekicsinylően bánnak.

Amikor erről a tipikus működéséről kérdeztem, először őszinte döbbenetet láttam az arcán. Azt a fajta döbbenetet, amikor valakinek felhívják a figyelmét egy régi szokására, amiről eddig azt gondolta, senki sem látja, és biztosan tökéletesen rendben van. Beszélgetéseink ettől a pillanattól fogva egészen más hangulatúak voltak, hiszen bár ezután is tehette, amit eddig, úgy tűnt, annak a tudatában, hogy én értem, mit csinál, már nem volt hozzá kedve. Ehelyett az derült ki, hogy ő őszintén retteg attól, hogy ha egy férfi közel kerül hozzá, akkor neki fel kell adnia önmagát, és ő már soha többé nem lesz az aki, hanem maximum valakinek a párja lesz.

Azt hiszem, hogy a férfi- és a nőgyűlölet mögött sokszor áll valamilyen félelem, csalódottság, így az ilyen extrém indulatok valójában azt a célt szolgálják, hogy a személyt megvédjék ezek újra átélésétől. Ilyenkor a másik személy kevéssé fontos, ahogy az sem igazán lényeges, hogy férfiről vagy nőről beszélünk, hiszen a teljes folyamat belül zajlik le. A másik fél végső soron csak emlékeztet arra, hogy sérülékeny, gyenge, törékeny vagyok, akinek nagyon kell arra vigyáznia, hogy az önállóságát és a függetlenségét megőrizze, különben elveszik. És valóban, ahogy ezzel a nővel azon kezdtünk el dolgozni, hogyan lehet biztos abban, hogy ha jobban megnyílik egy férfinak, akkor a saját határait képes megvédeni, és minden rossz, amit elképzel, valójában nem történik meg, egyre kíváncsibbá vált a férfiakra. Végül pedig már az sem tűnt utópiának, hogy valakivel hosszú távra tervezzen.