A blogomon általában olyan bejegyzéseket közlök, amelyek több napon át, néha hetekig érlelődnek bennem. Mai bejegyzésem más, ma dühös lettem. A dühös lettem, mert elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem a 8. évfolyamosok számára összeállított Magyar nyelvi feladatlapba, és az alábbi (4.) feladatot találtam.

A feladat lényege, hogy a bal oldali oszlopban olyan mondatok olvashatóak, ahol a mondatot közlő személy nem a valós véleményét, álláspontját, utasítását közli, hanem burkoltan, pszichológus szemmel: passzív-agresszívan mond valamit.

Mit kérünk a 8. osztályos gyermekünktől? Találja ki, mit akart mondani valójában a beszélő, mi volt a valós szándéka. Számtalan olyan emberrel találkoztam, akik folyamatosan mások fejével gondolkodtak. Az anya, aki megpróbálja kitalálni, mi a legjobb a gyermeke számára, a gyermek, aki megpróbálja kitalálni, mit is akart apa vagy anya mondani, amikor úgy fogalmaz „Azt hiszed, hogy ez vicces volt?”. És mi az eredmény? Pszichológusként szemlélve az eredmény az, hogy az emberek nem fejezik ki valós vágyaikat, nem közlik valós véleményüket, lehet, hogy már rég el is feledték, hogyan kell mindezt. Sötétben tapogatózó, sokat hibázó, sokszor meglehetősen destruktív módon kommunikáló embereket kapunk a folyamat végén.

Ez a feladat megerősíti azt, hogy a hatalomban levő embernek (pl. szülő) nem szükséges nyíltan, egyenesen kommunikálnia. Sőt, felvételi pontokat kapok azért, ha jó gyerekként, én büntetem meg magam azzal, hogy kitalálom, mit csinálok rosszul, majd szépen bűntudatot érzek emiatt. Ez még csak-csak működik, amikor alá-fölé rendelt viszonyban vannak emberek (bár, ott is rendkívül destruktív), de ahogy látom, ez a közvetett, valós álláspontot elfedő kommunikációs forma beszüremlik a párkapcsolatokba, a munkahelyre, az élet minden területére. Az eredmény pedig valami olyasféle lesz, mint amikor a minap beszéltem egy válófélben levő párral, akik már egymás kérdéseiben is rosszindulatot feltételeztek. Miért? Szerintem azért, mert folyamatosan indirekt módon kommunikáltak, és ötletük sem volt arra, hogyan lehet elmondaniuk az érzéseiket egymásnak.

Szerintem, inkább arra volna érdemes tanítanunk a gyerekeinket, hogyan kommunikáljanak nyíltan. A nyílt véleményközlés, érzelemkifejezés, szándék kinyilatkoztatása csak akkor lehet veszélyes, ha olyan légkört teremtünk, ahol ezeket aktívan büntetjük. Ilyenre példa a fenti feladat. Illusztrációként kiemelem az egyik mondatot:

• „ugye” = most egy magától értetődő dolog jön, ezt neked is tudnod kellene, kis butus;
• „Ugye nem kérsz több fagylaltot?” = nem kérhetsz több fagylaltot, és szépen te magad korlátozd le.

Valójában az „Ugye nem kérsz több fagylaltot?” nyílt kommunikációban körülbelül annyit jelent, hogy valaki furcsa módon tagadva tudakolja meg, kérek-e még fagylaltot. Egy egészséges gyermek, remélem erre úgy válaszol, hogy „De, kérek!”. S, hogy mire gondolhatott a közlő? Nem tudom, és nem is szeretném kitalálni helyette!

Hiszen minden egyes általam kitalált burkolt közlés csalás. Csalás, mert megkímélem a másikat attól, hogy felelősen vállalja a véleményét, csalás, mert én magam a saját prekoncepcióim alapján teljesen szubjektív módon értelmezem, amit lehet, nem is úgy értett. Pontosan ebből vannak a párkapcsolati veszekedések, emiatt alakulnak ki rossz szülő-gyermek kapcsolatok, ez rontja meg az emberi kapcsolatokat általában.

Szerintem, ha azt szeretné egy szülő közölni, hogy szerinte túl sok fagylaltot evett a gyereke, és szeretné, ha nem enne többet, akkor annak a legjobb módja a nyílt és egyenes közlés: „Szerintem elég fagylaltot ettél, szeretném, ha nem ennél többet!”. Miben más ez? Nos abban, hogy a közlő feltárja a szubjektív valóságát, véleményt közöl, nem pedig tényt („ugye” elhagyása), továbbá valós, egyenes kérést tartalmaz.

Félreértés ne essék! A célja ennek a bejegyzésemnek nem az, hogy kreatív kibúvókra bíztassam a „vásott” gyerekeket. A célom az, hogy rámutassak: minél kevésbé közlöm a valós érzéseimet és a valós véleményem, annál több teret adok a spekulációnak, adott esetben a félelemnek és a bűntudatnak.