Léteznek olyan emberek, akiknek gyakorta fáj az élet. Akik hosszasan képesek a söröspoharuk mélyére merengve azon filozofálni, hogy mennyire más lehetne minden. Akik órákon át ecsetelik a barátnőiknek, hogy mi és hogyan rossz éppen az életükben. Akik talán azt is elmondják, hogy ők egyébként mennyi álommal rendelkeznek. Akik talán úgy érzik, hogy nekik sokkal több járna, de az élet, a sors, a körülmények, a múlt, a jelen, a család, vagy tetszőleges külső tényező úgy alakította az életét, hogy csak ennyire tellett. Az ilyen emberek egészen jámbornak tűnnek, hiszen semmi mást nem csinálnak ilyenkor, mintsem megosztják a bánatukat a barátaikkal. Valójában azonban ezek az emberek mesterei a passzivitásnak, bajnokai a panaszkodásnak, de igen gyengén teljesítenek a cselekvés terén. Az ilyen emberekkel sokszor nagyon nehéz együtt lenni, mert a kiúttalanság, amit ők éreznek könnyedén átragad a társaságukra.

Ilyen barát gyakran vált ki együttérzést, és legszívesebben segítenénk neki. Hamar kiderül azonban, hogy a segítségnyújtás szinte lehetetlen. Ennek az az oka, hogy míg a segítő fél jobbnál jobb ötleteket hoz arra, hogyan tudná a szenvedő fél jobbá tenni az életét, a panaszkodónak mindig van valamilyen ellenérve:

- Szerintem keress magadnak egy új állást!

- Áh, ilyen végzettséggel úgyse vennének fel sehová.

- Beszéld ezt meg a barátoddal, biztosan megértő lesz!

- A barátom erre nem kíváncsi, egyáltalán nem lehet vele beszélni.

Az ellenérvek elsőre színesnek tűnhetnek, még talán hihetőnek is, de egy dolog közös bennük. A panaszkodó személy szerint a világ megváltoztathatatlan és ő áldozata a világ kegyetlenségének. Mert hiszen nem az ő hibája, hogy nincs megfelelő végzettsége, nem az ő hibája, hogy annyi kudarc után sem változtat az aktuális párkapcsolatában, nem az ő hibája, hogy sosem gyakorolja azt, amiben tehetséges volna, ugyanakkor nagyon fáj neki, hogy sehova nem jutott a tehetségével. Az ilyen emberekre gyakran jellemző, hogy mindent elkövetnek azért, hogy ők legyenek az ügyeletes áldozatok a társaságban. Ezzel általában két céljuk van.

Az egyik, hogy sajnálatot ébresszenek a többiekben, akik talán így sokkal több figyelmet fordítanak rájuk. A másik pedig, hogy titkon, vagy akár egészen nyíltan elvárják, hogy mások oldják meg az életüket. Más keressen vagy ajánljon neki munkát, de ha már megtette, akkor akár az interjún is segíthetne, sőt, akár meg is mutathatná hogyan kell ezt meg azt az Excel-függvényt megcsinálni. Más találja ki, hogyan tudná kamatoztatni a tehetségét, lehetőleg készítsenek neki webshopot, arculatot, honlapot, és jó lenne, ha a marketinget is megoldaná, hiszen neki nyugodt körülményekre van szüksége.

Talán e sorokat olvasva eszébe juthat az olvasónak egy olyan ismerőse, aki pontosan ezt teszi. Talán dühöt vagy indulatot érez olyankor, amikor ennek az ismerősnek a tehetetlenségére gondol. Sokakat azért bosszantanak a passzív emberek, mert görbe tükröt tartanak a szorgosan, keményen dolgozó és gyakran szenvedő embereknek. Van, aki vért izzad egy kis lakásért, passzív barátunk pedig szépen megkapta ezt a szüleitől. Az indulat nagyon fontos, mert ezt a passzív személy is megérzi, és ez csak megerősíti azt a meggyőződését, hogy a világ egy kegyetlen, arctalan hely, ahol minden és mindenki őt hátráltatja.

Erre az indulatra, és gyakran a szelíd segítségre is indulat lesz a passzív személy válasza. Elsőre furcsának tűnhet, de pont a segítőkkel szemben válik indulatossá, hiszen ők tartanak tükröt a számára. Ők az élő példák, hogy lehetne jobb is, lehetne előre is menni, de ő erre képtelen, mert erőtlennek, haszontalannak érzi magát. Nem túlzás azt mondani, hogy ilyenkor azt az indulatot, aminek a lényege, hogy „elég ebből a tespedésből”, a passzív személy helyett azok érzik igazán, akik segíteni akarnak. Így válik a passzív személyből agresszív, hiszen ő csak annyit érez, hogy már megint valaki fájdalmat okoz neki azzal, hogy nyomás alá helyezi.

A kulcs a felelősség

A gyakorlott passzív-agresszív személyekkel a legnagyobb nehézség az, hogy gyakorta hibáztatni kezdik azokat a személyeket, akik jót akarnak nekik. Éppen ezért, ha egy barátunkon vesszük észre ezt a viselkedést, nagyon nehéz dolgunk van, ha segíteni szeretnénk neki. Ahhoz ugyanis, hogy a passzív-agresszív személy felhagyjon régi, jól bevált, a világot hibáztató szokásával, több dologra van szükség, ami egy ilyen embernek nagy fájdalommal jár. Az egyik, hogy szembesülnie érdemes azzal, hogy valójában mennyit is tett le az asztalra.

Gyakori, hogy ezek a személyek úgy védik meg az önértékelésüket, hogy felnagyítják a tehetségüket. „Képes vagyok rá, csak a körülmények akadályoznak.” „Szuper fotóim vannak, de senki nem fedez fel.” „Jól festek, de kezdőtőke nélkül lehetetlen elindítani egy webshopot.” Ezen kifogások lényege, hogy ők nagyszerűek valamiben, de a világ szabotálja a sikerességüket. Ez azonban maximum féligazság, hiszen lehetnek bármennyire tehetségek, a realitás az, hogy a tehetség szorgalom és kitartás nélkül valójában igen keveset ér a mai világban. Magyarul: ha igazán nagyszerű volna, akkor már meg tudta volna mutatni magát, sikert ért volna el. Könnyen belátható, hogy a különlegesség ígéretének elengedése fájdalommal járhat, de addig, amíg dédelgeti a saját nagyszerűségének hitét, nagyon nehéz a valósággal szembesülni.

A másik lépés a hatékonyság érzésének megteremtése. Mindaddig, amíg saját helyzetükért másokat hibáztatnak, végső soron azt állítják, hogy nem uraik a saját életüknek. A passzív-agresszív személyek leginkább azzal küzdenek, hogy úgy érzik, hiába erőlködnek, annak semmi értelme. Kívülről tűnhet úgy, hogy nem is erőlködnek, de magukban örök viaskodást élnek meg a világgal, melyet újra és újra elbuknak. Számukra az igazi előrelépést az jelenti, ha megélhetik saját hatékonyságukat, ehhez azonban reális célokat érdemes kitűzniük. Belátható, hogy talán túlzó cél azt remélni, hogy valaki hirtelen elismert művész, vagy jólfizetett bankigazgató lesz.

Végül, de semmiképp sem utolsó sorban, nagyon fontos, hogy a személy újra felelősséget vállaljon a saját életéért. Addig, amíg az életének kudarcaiért és az egyhelyben toporgásért mindig mások a felelősek, szinte kizárt, hogy valaki kezébe vegye a sorsát, és elinduljon a saját útján.