Sok emberre jellemző, hogy olyan problémák foglalkoztatják, amiknek hosszú története van az életükben. Vannak, akik szerint a korai gyermekkori élmények az életünk szinte minden mozzanatát meghatározzák, ezért érdemes nagy hangsúlyt fektetnünk annak megismerésére. Mások kifejezetten kerülik a korai élmények fejtegetését, hogy a személy figyelmét a jelenen tartsák, azon, hogy mit tehet ő ebben a helyzetben itt és most. Szerintem, a múlt körültekintő feltárása egyszerre lehet áldás és átok.

Sokszor előfordult, hogy amikor egy hosszasan elhúzódó problémát igyekeztünk kibontani, arra a következtetésre jutottunk, hogy a probléma abból fakadhat, hogy gyermekkorában nem szerették eleget, nem foglalkoztak vele eleget, nem úgy foglalkoztak vele vagy szerették, ahogy neki szüksége lett volna rá. Ezek a felismerések általában nagyon fájdalmasak. Előfordulhat az is, hogy a beszélgetésünk során ismeri fel a személy, milyen sok rossz dolog történt gyermekkorában. Az is megesik, hogy a személy eddig is tudta, milyen gyermekkora volt, de nem kapcsolta össze ezt a jelennel. Majd amikor ez megtörténik a szomorúság, elkeseredettség mellett megjelenik a düh, különösen a szülőkkel szemben.

Hetekig, hónapokig is tarthat ez az állapot. Kell is, hogy kitartson egy ideig, hiszen ez egy fontos lépcső ahhoz, hogy a szüleinkkel kapcsolatos, sokszor idealizált gondolataink egy valósabb keretbe helyeződjenek. A gond ott kezdődik, amikor valaki beleragad ebbe a dühbe, elkeseredettségbe, és úgy éli tovább az életét, hogy kialakít magában egy hátráltató elméletet.

Az elmélet lényege, hogy minden, ami történik velem, minden, amit teszek végső soron anyám vagy apám hibája. Hiszen ott romlott el minden, azóta nem tudok talpra állni, azóta követek el hibákat, azóta hoz össze a sors gáz pasikkal/csajokkal. Lehet, hogy ez a hiedelem leveszi a terhet rólunk abban az értelemben, hogy most már nem magunkat hibáztatjuk balsorsunkért, hanem szüleinket. Szerintem, ha rövidtávon meg is kapjuk a feloldozást, hosszú távon talán még nagyobb bajt okozunk, hiszen elhitetjük magunkkal, hogy ha minden rajtam kívül álló okok miatt van, akkor én semmit nem tehetek azért, hogy jobb legyen az életem.

Aki komolyan hiszi, hogy a szülei tehetnek mindenről, feladja, de legalábbis komolyan leépíti azt a hitét, hogy ő maga képes rendelkezni a sorsáról. Ugyanez igaz arra is, amikor olyan kijelentéseket hallok, hogy „ha apám/anyám ezt és ezt teszi … én mindig azt teszem”. Például: mindig a plafonon vagyok, amikor anyám megkérdezi, hol jártam. Ilyenkor végső soron más éli az életünket, más irányít minket, más hoz döntéseket, mi pedig legjobb esetben mosolyogva elfogadjuk azt. Rosszabb esetben passzív elszenvedői leszünk a saját életünknek.

Fontos, hogy ami régen segített minket anyánkkal, apánkkal szemben, az akkor a leghelyesebb volt, amit tehettünk. Egy fiatal srác mesélte nekem, hogy folyamatosan szorong attól, hogy hülyének nézik más emberek. Főleg akkor, amikor szíve szerint bolondozna, viccet mesélne, inkább bele se kezd, nehogy rosszat gondoljanak róla. Péntek esténként aztán sokszor elszaladt vele a ló, és berúgva olyanokat tett, ami még egy veterán partyarcnak is becsületére vált volna: pl. félpucéran rohangált a körúton, kötekedett stb.

Szülei nagyon szigorúan nevelték, azt szerették volna, hogy komoly, megbízható, művelt ember legyen belőle. Ezért, amikor a srác hülyéskedni akart pl. a családi asztalnál, durván leszidták, akár 1-2 pofon is elszállt. A srác így megtanulta, jobb vigyázni a viccelődéssel, mert annak rossz vége lesz. És így élt volna le egy életet: abban a hitben, hogy a viccelődés alapvetően oda vezet, hogy mások valóban hülyének fogják nézni. Közben apját nagyrabecsülte, olyan embernek látta, akire igazán érdemes felnézni.

Akkor változott meg ez a hite, amikor nálam egyszer elmesélt egy viccet, majd lesütötte a szemét, és elnézést kért, hogy ilyen komoly helyzetben bolondozik. Én pedig jót nevettem a viccen, amit addig nem hallottam. Ez segített neki abban, hogy lássa: régen valóban helyes volt a családi asztalnál komolynak maradni, de ma már felnőttként szabadon dönthet arról, természetének megfelelően vicces akar-e lenni, vagy tovább viszi az apai szigor következményeit.