Az emberek nagyon sok dologért szoktak irigykednek: a másiknak szebb a barátnője/jobb pasija van, a másik, bár ugyanolyan idős mint én, mégis többet keres nálam, jobb a munkahelye, a másiknak sokkal jobb autója van… A rendszeresen irigykedő ember sokat tesz azért, hogy önértékelése a lehető legalacsonyabb legyen. Az irigykedő ember, miközben irigykedik, összehasonlítja magát másokkal, és módszeresen leértékeli saját teljesítményét.

Az irigységet egy borzasztóan káros érzelemnek tartom. Egy férfinak az volt a szokása, hogy mindenkivel szemben kritikus volt. Kritizálta a politikát, az országot, távoli ismerőseit, rokonait és egészen közeli barátait, párját is. A leginkább akkor vált kritikussá, amikor valaki olyasmiről beszélt neki, amit nagyon szeret. Például amikor valaki elmondta neki, hogy szenvedélyesen élvezi a latin zenét, akkor ez a férfi általában lekicsinyelte a másikat: hogyan lehet ilyen hülye zenét szeretni? Barátnőjét, akit saját elmondása szerint mindennél jobban szeretett, rendszeresen kritizálta, mert olyan szerzőktől olvas könyveket, akiket hülyének, tehetségtelennek tartott.

Közben számtalan szorongással küzdött. Szorongásának tárgya a legtöbb esetben az volt, hogy őt mások megítélik, elítélik (amit amúgy saját maga tett másokkal). Igyekezett úgy élni az életét, hogy az mintaszerű legyen: hiba, buta időtöltés nélküli. Különösen ügyelt a megjelenésére is, nehogy „gáz” legyen a kinézete. Ennek megfelelően, ha valamit esetleg tökéletlenül oldott meg: például ha nem engedhette meg a legjobb kütyüt, akkor amit megvett, elkezdte irreálisan felnagyítani, végül pedig már úgy beszélt vásárlásáról, mint a legracionálisabb, legjobb döntésről, amit ember valaha megléphetett.

Ennek az embernek rendkívül merev elképzelései voltak arról, mi a tuti, és mindenkit ennek mentén szólt le. Kis idő múlva az is világossá vált, hogy a folyamatos kritika mögött sokszor csak üresség van. Azért volt kritikus más emberekkel szemben, mert irigyelte tőlük azt a képességet, hogy bizonyos tevékenységekben fel tudnak oldódni, hogy dolgok örömet okoznak nekik. Közben a saját hétköznapjai úgy teltek, hogy reggeltől estig dolgozott, este már nem érzett energiát semmire, csak TV-t nézett, Facebookozott. Hétvégén inkább örült annak, hogy lustálkodhat. Ha esetleg rászánta magát, hogy elmegy, és „csinál valamit” ezek az elmenetelek rendre egy adott, számára is unalmas, de közben biztonságot is adó sablont jelentettek.

A férfi alapvetően azért volt irigy és kritikus, mert legszívesebben elpusztította volna a körülötte levő emberek örömét: „rohadjon meg a másik, amiért tud valaminek önfeledten örülni”. Kifejezetten az volt a célja, hogy másokat eltántorítson az öröme tárgyától – pl. azzal, hogy „leszólta” a másik zenei ízlését. Azt várta ettől, hogy a személy belátja, hogy butaságot szeret, és akkor majd mindenki olyan dolgokat fog szeretni, amiket ő maga, tehát nem lesz miért irigynek lenni. Amit ezzel biztosan elért, hogy folyamatosan emlékeztette magát, mennyire üres és unalmas az élete másokéhoz képest.

Az irigység ellen kiváló gyógyír, ha felismerjük: azért, mert irigykedem másokra nekem még nem lesz jobb. Akkor fog csökkenni az irigységem, ha jól figyelek arra, amire irigy vagyok, és teszek azért, hogy elérjem azt, ami miatt irigykedem. Amikor irigykedünk, egy másik ember tulajdonságát, lehetőségét stb. nagyítjuk úgy fel, mintha a másik ember 24 órában izgalmasabb, jobb életet élne, mint mi. A valóság az, hogy az irigységünk akkor csökken igazán, ha azért dolgozunk, hogy megtaláljuk, mi a saját életünkben az érték, az irigylendő, mert ilyen mindenkinek van.