Pszinesztézia

A pszichológia egyik alapelmélete a kognitív ökonómia elve, mely szerint az emberek annak érdekében, hogy spóroljanak a véges mentális feldolgozó kapacitásukkal, többféle módon egyszerűsítik a külvilágból beérkező információkat. Ez teszi lehetővé, hogy ha egy új jelenséggel találkozunk, gyorsan képesek vagyunk alkalmazkodni az új helyzethez. Például ha új ajtónk van, és a régihez képest máshogy kell kinyitni, szinte tétovázás nélkül ki tudjuk nyitni az új ajtót. Ez azért lehetséges, mert korábbról emlékszünk valami hasonlóra, így az az elvárásunk az új ajtótól, hogy ha lenyomjuk a kilincsét, akkor ez is biztosan ki fog nyílni, mint az eddigi ajtók, amikkel találkoztunk. Az egyszerűsítés pozitív következménye, hogy a korábbi élményeinkből alkotott következtetéseink olyan helyzetekben is gyors, eredményes döntéshez segítenek minket, ahol csak kevés új információt gyűjthetünk.

Ezek az önkényes következtetések jól működnek tárgyakkal, esetleg állatokkal, de az emberi kapcsolatainkban sokszor tévútra visznek bennünket. Egyik kliensem, a korábbi párkapcsolataiban azt tapasztalta, hogy a pasijai nem szeretik, ha túl sokat beszél. Több férfi kifejezetten azért szakított vele, mert szerintük túl sokat beszélt, túl sokszor írt Facebookon, túl sokat telefonált stb. Amikor új pasit talált magának, mintegy önmagát győzködve ecsetelte, hogy most minden másként lesz, mert ügyelni fog arra, hogy ne fecsegjen túl sokat.

Ekkor arra tereltem a figyelmét, hogy vizsgálja meg, vajon az új barátja hogyan vélekedik az ő „túlzott beszédességéről”. Meglepve tapasztaltam, hogy erről ő csak elméleteket tudott elmondani, ezek az elméletek pedig mind a korábbi élményeiből táplálkoztak. „Eddig minden pasim utálta, ha fecsegek”, mondta nekem. Végül kiderült, hogy az új barátja kifejezetten örül neki, ha a nap folyamán kap 1-1 kedves, érdeklődő üzenetet.

Más azt mesélte nekem, hogy a barátnője gyakran tett megjegyzést arra, hogy szerinte túl vadul bulizik, túl sok „balhét” csinál egy-egy péntek vagy szombat este folyamán. Mindebből arra következtetett, hogy a barátnője hasonlít az anyjára, hiszen ő volt az, aki hasonló dolgokat számon kért rajta. Azt feltételezte, hogy a barátnője elítéli, gyerekesnek tartja, amiért péntekente bulizni megy. Amikor megkérdezte barátnőjét, milyen célból kritizálja a hétvégi bulikat, kiderült, hogy a barátnője egyszerűen többet szeretne kettesben lenni vele, ezért nehezményezte a rendszeres péntek esti bulikat. A szigorú, kritikus anyaképből így vált egy pillanat alatt ugyanaz az ember egy szerető barátnővé a kliensem szemében.

Volt, aki hosszabb ideje, nem tudott munkát találni, és ez egyre inkább bosszantotta. A munkakeresés sikertelenségének okát saját magában kereste és arra a következtetésre jutott, hogy biztosan ő nem elég jó, nem kell eléggé egy munkáltatónak sem, hogy alkalmazza. Ezzel párhuzamosan egyre érzékenyebb és érzékenyebb lett a munkával kapcsolatos kérdésekre, különösen, ha szüleivel beszélt, akik aggódtak fiukért. Amikor telefonon beszéltek, sokszor felmerült a kérdés, hogy mi a helyzet a munkakereséssel, a srác pedig – mivel nagyon bántotta ez a téma – a kérdésbe követelőzést, elítélést érzett. Azt hitte, hogy szülei azért nyaggatják, mert elítélik, amiért csak „teng-leng”. A srácban elkezdett kialakulni az az önkényes következtetés, hogy valahányszor megcsörren a telefonja, és a szülei hívják, a beszélgetésben mindenképpen kap egy jó nagy leszidást, de legalább pár rosszalló sóhajt, szavakat. Egy idő után már fel se merte venni a telefont emiatt. Amikor erről beszéltünk, arra emlékeztettem, hogy ezer egy oka lehet annak, amiért a szülei a munkája felől érdeklődnek, ezek között az is lehetséges, hogy egyszerűen aggódnak, és aggodalmukat így tudják kifejezni. Attól kezdve, hogy követelőző szülei helyett aggódó, saját képességeikhez és lehetőségeikhez mérten érzelmileg támogató szüleit hallotta a telefonba, a munkájával kapcsolatos kérdések már nem is tűntek fenyegetőnek.

Sokszor következtetünk önkényesen. Ilyenkor úgy próbálunk belelátni a másik fejébe, hogy valójában a régi emlékeinket hozzuk fel a jelenben. Az önkényes következtetéseink révén egy idő után nem azt látjuk a világban, ami valójában van, hanem azt, amit a következtetéseink, korábbi tapasztalataink diktálnak. Ennek elkerülésére a legjobb módszer az, ha igyekszünk letesztelni a következtetéseinket.

Kérdezzük meg a másikat, mit mi célból tesz, mond! Kérdezzük meg saját magunkat: mi a bizonyítékom arra, amit gondolok, érzek? Ezek az egyszerű kérdések kezdetben lassíthatják a mindennapjainkat, kellő rutinnal azonban hatalmas lépést jelentenek afelé, hogy a világot a lehető legkevesebb torzító szűrőn keresztül lássuk.